A 2019. októberi társadalmi robbanás – az úgynevezett estallido social – után Chile a 2020-as évekbe egy olyan országként lépett, amelynek politikai rendszere mély legitimitásválsággal küzdött. A tüntetések közvetlen kiváltó oka a santiagói metrójegy árának emelése volt, ám a tiltakozás gyorsan az egész neoliberális-modernizációs modell elleni általános elégedetlenséggé szélesedett: az alacsony nyugdíjak, a magánosított egészségügy és oktatás, valamint a mély társadalmi egyenlőtlenségek ellen. A tiltakozók egyik legfontosabb követelése az 1980-as, még a Pinochet-diktatúra idején elfogadott alkotmány cseréje volt. Ez a követelés határozta meg az évtized első felének chilei közéletét.
Az alábbiakban a 2020 és 2026 közötti időszak legfontosabb folyamatait tekintjük át: a két egymást követő alkotmányozási kísérletet, a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek alakulását, a nemzetközi migráció új hullámát és annak politikai következményeit, valamint a jelenkori Chile intézményi és társadalmi állapotát. A fejezet a dokumentált események mellett kiemeli azokat a pontokat, ahol a szakirodalom és a közéleti értelmezések eltérnek egymástól.
A 2019. októberi események önmagukban is értelmezési viták tárgyát képezik. A hivatalos adatok szerint a tiltakozások során több tucat ember halt meg, sok százan sérültek meg, és a karabineros (Carabineros de Chile, a militarizált rendőrség) fellépése súlyos emberi jogi aggályokat vetett fel. A nemzetközi emberi jogi szervezetek – köztük a Human Rights Watch és az Amnesty International – dokumentálták a rendőrség aránytalan erőszakát, szemgolyó-sérüléseket okozó sörétes fegyverek használatát és a fogvatartottakkal szembeni rossz bánásmódot. Az ügyészségi és bírósági eljárások 2026-ig csak lassan haladtak, és a felelősségre vonás mértéke továbbra is vitatott.
Az estallido egyik közvetlen politikai eredménye a 2020. október 25-i népszavazás volt, amelyen a választók elsöprő többséggel – a hivatalos eredmények szerint mintegy 78 százalékos többséggel – támogatták egy új alkotmány kidolgozását, és azt is eldöntötték, hogy a szöveget egy teljes egészében választott, nemzetgyűlésként működő alkotmányozó konvenció (Convención Constitucional) készítse el. Ez a döntés önmagában is fordulópontot jelentett: a Pinochet-korszak intézményi örökségét szimbolikusan is elutasító folyamat vette kezdetét.
A népszavazás eredménye nem pusztán az alkotmányos intézményrendszer átalakításáról szólt. A választás újrarendezte a politikai teret: a hagyományos, a demokratikus átmenet óta domináns jobbközép és balközép koalíciók mellett megerősödtek a radikálisabb, a rendszer alapjait megkérdőjelező erők. Ez a folyamat a 2021-es elnökválasztáson teljesedett ki, amelyen a baloldali, a diákmozgalmakból érkező Gabriel Boric és a jobboldali, antidemokratikus múltjával is összefüggésbe hozható José Antonio Kast került a második fordulóba. Boric győzelmével a Munkáspártihoz hasonló, széles baloldali koalíció került kormányra.
A 2021 májusában megválasztott alkotmányozó konvenció összetétele számos szempontból történelmi volt. A testület 155 tagjából 77 nő volt, és a választási szabályok garantálták az őslakos népek – elsősorban a mapuche közösségek – képviseletét is: 17 fenntartott helyet kaptak. A konvenció tagjainak jelentős része nem volt hivatásos politikus, hanem társadalmi mozgalmak, szakszervezetek, feministák és helyi aktivisták soraiból érkezett. Ez a sokszínűség azonban a munka során egyszerre jelentett erőt és gyengeséget.
A konvenció 2021 júliusában kezdte meg munkáját, és 2022 júliusában nyújtotta be az új alkotmánytervezetet. A szöveg számos tekintetben szakított volna a chilei alkotmányos hagyománnyal: „szociális és demokratikus jogállamot” deklarált, autonómiát biztosított volna az őslakos népeknek, kiterjesztette volna a szociális jogokat – az egészségügy, az oktatás, a lakhatás és a víz terén –, és megerősítette volna a környezeti jogokat, különös tekintettel a vízkészletek védelmére. A szöveg a nemek közötti egyenlőséget és a politikai részvétel kiterjesztését is alkotmányos alapelvvé emelte.
A tervezet azonban hamar a politikai polarizáció középpontjába került. Támogatói a chilei történelem leginkluzívabb, legdemokratikusabb szövegének nevezték; ellenzői – köztük a jobboldali pártok, a gazdasági elit és a konzervatív média – pedig radikális, a gazdasági stabilitást és a nemzeti egységet veszélyeztető dokumentumnak. Az ellenzők különösen az őslakos autonómiára, a plurinacionális jellegre és a tulajdonjogok átalakítására vonatkozó rendelkezéseket támadták.
A 2022. szeptember 4-i népszavazáson a tervezetet a választók közel 62 százaléka elutasította. A részvételi arány kiemelkedő, mintegy 86 százalékos volt, ami a társadalom széles körű mobilizálását jelzi. Az elutasítás okait a szakirodalom és a közvélemény-kutatások több tényezőre vezetik vissza: a tervezet egyes rendelkezéseinek – különösen az őslakos autonómia és a plurinacionális állam – alacsony támogatottságára a fővárosi és a déli régiókban; a gazdasági bizonytalanságra, amelyet a bizonytalan befektetési környezet és a magas infláció erősített; valamint a folyamat belső hibáira, például a konvenció néhány tagjának vitatott nyilatkozataira és a szöveg terjedelmére, amelyet sokan túlzottnak éreztek. Azt is fontos kiemelni, hogy a „reject” (elutasít) kampány sikeresen keretezte a vitát a stabilitás kontra kockázat narratívájában.
Az első tervezet elutasítása után a politikai erők megállapodtak egy második, konzervatívabb keretű eljárásról. A 2023-as folyamatban egy szakértői bizottság készítette el a tervezet alapját, amelyet egy választott alkotmányos tanács (Consejo Constitucional) vitatott meg és módosíthatott. A 2023 májusi választáson a jobboldali, elsősorban a Republikánus Párthoz köthető erők szereztek többséget a tanácsban. A párt José Antonio Kast vezetésével a konzervatív, a piacgazdaságot és a hagyományos értékeket hangsúlyozó alkotmány mellett kampányolt.
A második tervezet – amelyet 2023 decemberében bocsátottak népszavazásra – számos tekintetben a 2022-es szöveg ellentéte volt. Megerősítette a szubszidiaritás elvét, amely a szociális jogok biztosításában a magánszektor szerepét hangsúlyozza; korlátozta volna az állam beavatkozását a gazdaságba; és a magzati élet védelmét alkotmányos szintre emelte volna. A tervezet kiterjesztette volna a magántulajdon védelmét, és szigorított volna a bevándorlási szabályozáson.
A 2023. december 17-i népszavazáson ezt a szöveget is elutasította a választók többsége, ezúttal mintegy 55 százalékos arányban. Az eredmény azt mutatta, hogy a társadalom többsége sem a 2022-es, túlzottan baloldalinak tartott, sem a 2023-as, túlzottan jobboldalinak tartott alkotmányt nem fogadta el. A két elutasítás után a politikai vezetők – köztük Gabriel Boric elnök – bejelentették, hogy mandátuma alatt nem kezdeményeznek újabb alkotmányozó folyamatot. Az 1980-as alkotmány tehát 2026-ig érvényben maradt, igaz, számos ponton módosították a demokratikus átmenet óta.
A két kísérlet eredménye fontos tanulsággal szolgál a chilei társadalomról: a 2019-es tiltakozások egyértelműen kifejezték az elégedetlenséget a fennálló intézményi keretekkel, ám a társadalom nem tudott konszenzust kialakítani arról, mi legyen a helyettesítő modell. Ez a helyzet a chilei politikai mező mély polarizációját és a középen álló, kompromisszumképes erők meggyengülését jelzi. A szakirodalom egy része ezt a „társadalmi többség hiányának” nevezi: a társadalom elutasítja a status quót, de nem áll egyetlen alternatíva mögé sem.
A 2019-es tüntetések és a Covid19-világjárvány kettős sokkja jelentős hatást gyakorolt a chilei gazdaságra. A járvány 2020-ban a GDP mintegy 5,8 százalékos zsugorodását okozta, ami a modern Chile egyik legsúlyosabb visszaesése volt. A kormány – Sebastián Piñera második elnöksége alatt – rendkívüli költségvetési intézkedéseket hozott: jövedelemtámogatást, hitelprogramokat és a nyugdíjalapokból való részleges hozzáférést engedélyezte. Ez utóbbi különösen nagy társadalmi hatást gyakorolt, mivel több millió polgár számára tette lehetővé, hogy részben hozzájusson magánnyugdíj-megtakarításához, ugyanakkor hosszú távon csökkentette a rendszer fenntarthatóságát.
A gazdaság 2021-ben és 2022-ben erőteljesen visszapattant, amit a globális nyersanyagárak emelkedése – különösen a réz, Chile legfontosabb exportcikke – és a fogyasztás fellendülése hajtott. A magas infláció azonban 2022-ben elérte a kétszámjegyű szintet, amit a jegybank a kamatlábak emelésével próbált fékezni. 2023-ra a gazdaság növekedése ismét lelassult, és a 2024–2025-ös években a növekedés üteme szerény maradt. A gazdasági adatok értelmezésénél fontos jelezni, hogy a chilei statisztikai hivatal és a központi bank adatai a legmegbízhatóbbak, de a hosszú távú trendeket – például a termelékenység alakulását – övező becslések bizonytalanok.
A társadalmi egyenlőtlenség kérdése továbbra is Chile egyik legfontosabb politikai és társadalmi problémája. A Gini-együttható – a jövedelmi egyenlőtlenség leggyakrabban használt mérőszáma – Chile esetében hosszú évtizedek óta a legmagasabbak között van a latin-amerikai régióban. A jövedelem-újraelosztást is figyelembe vevő adatok szerint a jövedelmi különbségek az elmúlt két évtizedben némileg csökkentek, de a vagyon – különösen a föld, a pénzügyi eszközök és a vállalati tulajdon – koncentrációja továbbra is rendkívül magas. A társadalmi mobilitás – vagyis annak esélye, hogy egy alacsony jövedelmű család gyermeke magasabb jövedelmi szintre emelkedjen – a nemzetközi összehasonlítások szerint alacsonyabb, mint sok fejlett országban, és a társadalmi származás erős előrejelzője az iskolai és munkaerőpiaci sikernek.
A nyugdíjrendszer reformja a 2020-as évek egyik legfontosabb vitapontja volt. Az 1981-ben, a diktatúra idején bevezetett, egyéni tőkefedezeti számlákon alapuló rendszert évtizedek óta bírálják az alacsony nyugdíjak miatt. A Boric-kormány 2022-ben javaslatot terjesztett elő, amely a jelenlegi magánrendszert egy vegyes, állami és magán pilléreken alapuló rendszerré alakította volna. A javaslat hosszas parlamenti viták után, jelentős módosításokkal 2024-ben került elfogadásra. A reform létrehozott egy új, államilag finanszírozott alapnyugdíjat, és növelte a munkáltatói járulékokat. A reform értékelése megosztott: támogatói szerint az alacsony jövedelmű nyugdíjasok helyzetét javítja, míg bírálói szerint nem oldja meg a rendszer strukturális fenntarthatósági problémáit.
Az egyenlőtlenség területi dimenziója is jól látható. A főváros, Santiago régiója koncentrálja a gazdasági tevékenység és a politikai intézmények jelentős részét, míg a déli régiók – Araucanía, Los Ríos, Los Lagos – és az északi, bányászatra épülő területek más-más típusú feszültségekkel küzdenek. A déli régiókban a mapuche–chilei konfliktus, amelynek történeti gyökereit a Pinochet diktatúrája és a demokrácia és társadalmi mozgalmak c. alfejezetekben ismertettük, a 2020-as években is folytatódott. A kormány 2021-ben egyes déli tartományokban szükségállapotot hirdetett, és a katonaságot is bevonták a rendfenntartásba. Ez a lépés széles körű vitát váltott ki, mivel a katonai jelenlét a diktatúra emlékét idézte fel sokakban, és a nemzetközi emberi jogi szervezetek szerint nem oldotta meg a konfliktus alapvető okait – a földtulajdon és a politikai részvétel kérdését.
A 2010-es évek végétől Chile a latin-amerikai migráció egyik legfontosabb célországa lett. A venezuelai humanitárius válság következtében több százezer venezuelai érkezett az országba, őket haiti, kolumbiai, perui és bolíviai bevándorlók egészítették ki. A hivatalos becslések szerint a külföldön született lakosság aránya a 2010-es évek eleji mintegy 2 százalékról a 2020-as évek közepére a teljes lakosság közel 10 százalékára emelkedett. Ez az arány Chile esetében történelmi léptékű változást jelent, és az országot a bevándorlás tekintetében a régió egyik legnyitottabb társadalmává tette.
A bevándorlás hatása azonban nem volt egyenletes. A gazdasági elemzések egy része szerint a bevándorlók hozzájárultak a gazdaság növekedéséhez, betöltötték a munkaerőpiac alacsonyan fizetett szegmenseit, és fiatalították a társadalmat. Ugyanakkor a közszolgáltatások – egészségügy, oktatás, lakhatás – terhelése, különösen a nagyvárosi peremkerületekben, feszültségeket okozott. A bevándorlókkal szembeni idegengyűlölet és diszkrimináció nőtt, és a jobboldali politikai erők – elsősorban a Republikánus Párt – a bevándorlást a bűnözéssel és a közbiztonság romlásával hozták összefüggésbe. Ezt a narratívát a közvélemény-kutatások egy része alátámasztani látszik: a 2020-as évek közepére a közbiztonság és a bevándorlás a legfontosabb politikai témák közé emelkedett.
Fontos hangsúlyozni, hogy a bevándorlás és a bűnözés közötti összefüggés tudományos értelemben nem bizonyított. A kutatások egy része szerint a bevándorlók aránya nem magyarázza a bűnözési ráták változását, más kutatók azonban rámutatnak, hogy a nem dokumentált, szabályozatlan bevándorlás és a munkaerőpiaci kiszolgáltatottság bizonyos esetekben növelheti a szervezett bűnözés térnyerését. A kérdés a chilei közéletben erősen átpolitizált, és az ok-okozati összefüggések tudományos tisztázása még várat magára.
A kormány 2021-ben új migrációs törvényt fogadott el, amely a rendezett, biztonságos és szabályozott bevándorlást célozta, ám a gyakorlati végrehajtás – különösen a Venezuelából érkezők humanitárius vízumhoz való hozzáférése – bonyolult és lassú volt. A 2020-as évek közepére a migráció a chilei politika egyik legmegosztóbb kérdésévé vált, és várhatóan a következő évtizedben is meghatározó marad.
Gabriel Boric elnökségét (2022–2026) kezdettől fogva nehéz körülmények között kellett gyakorolnia. A 2022-es és 2023-as alkotmányos vereségek meggyengítették a kormánykoalíciót, és a politikai ellenzék – különösen a Republikánus Párt – megerősödött. A Boric-kormány számos reformot – nyugdíjreform, egészségügy, oktatás – kísérelt meg, de a kongresszusban csak korlátozott többséggel rendelkezett, ezért a reformok többsége kompromisszumok árán valósulhatott meg.
A gazdasági növekedés lassulása, a magas infláció és a közbiztonsági aggodalmak erodálták a kormány támogatottságát. A közvélemény-kutatások szerint Boric elismertsége 2023–2024-ben tartósan alacsony szinten mozgott, bár a 2025-ös évtől egyes mérések szerint enyhe javulás volt megfigyelhető. A 2025-ös parlamenti választások a politikai mező további fragmentálódását hozták: a hagyományos jobboldal és a radikális jobboldal közötti verseny, valamint a balközép koalíció belső feszültségei miatt a kormányzás egyre nehezebbé vált.
A 2026-os állapotot a következőképpen lehet összefoglalni: Chile intézményi stabilitása formailag megmaradt, a demokratikus eljárások – választások, népszavazások – szabályosan zajlottak. Ugyanakkor a politikai rendszer mélyen megosztott, a pártokkal szembeni bizalom alacsony, és a 2019-ben kirobbant társadalmi elégedetlenség alapvető okai – a magas egyenlőtlenség, az alacsony nyugdíjak, a területi különbségek, az őslakos konfliktus – továbbra is megoldatlanok. A két sikertelen alkotmányozási kísérlet után az alkotmányos kérdés visszakerült a politikai napirend aljára, de a társadalom egy része továbbra is szorgalmazza az 1980-as szöveg cseréjét.
A jelenkori Chile történetének forrásbázisa alapvetően eltér a korábbi korszakokétól. A 2020–2026 közötti időszak eseményei dokumentáltak: a választási eredmények, a népszavazási jegyzőkönyvek, a törvények és rendeletek hivatalos közlönyökben, parlamenti jegyzőkönyvekben és a chilei választási szolgálat (SERVEL) adatbázisaiban elérhetők. A gazdasági adatok forrása a Chilei Központi Bank és a statisztikai hivatal (Instituto Nacional de Estadísticas, INE). A közvélemény-kutatások – mint a CEP, a Cadem vagy a Mori – rendszeres adatokat szolgáltatnak a politikai preferenciákról, ám módszertani korlátaik és a mintavételi hibák miatt az értelmezésük óvatosságot igényel.
A legnagyobb bizonytalanság az ok-okozati összefüggések és a társadalmi folyamatok értelmezése terén jelentkezik. Az alábbi pontokban a szakirodalom és a közéleti vita eltér:
Ami a 2026-os jelen állapotot illeti, a fenti értékelés a 2026 elejéig publikált, hivatalos és ellenőrzött forrásokon alapul. A könyv lezárását követő események természetesen módosíthatják a képet.