Amikor a portugál flotta 1500-ban partot ért a mai Brazília Atlanti-óceáni partvidékén, a terület már évezredek óta lakott volt. Ez az alfejezet nem a „felfedezés” történetét meséli el, hanem azt vizsgálja, hogy a kontinens keleti részén milyen őslakos társadalmak éltek a portugál jelenlét előtt, hogyan zajlott az első dokumentált portugál partot érés, és milyen következményekkel járt a brazilfa-kereskedelem, valamint az első állandó települések létrejötte. A korábbi általános fejezetekben már áttekintettük A kontinens földrajza és népei és A prekolumbiánus civilizációk témakörét, valamint Az európai expanzió és a konkviszta folyamatát; itt ezeket az ismereteket Brazília példáján alkalmazzuk, ügyelve arra, hogy a mai nemzetállam határai nem vetíthetők vissza a 16. század elejére.
A 16. század elején a mai Brazília területén nem létezett egységes politikai vagy nyelvi közösség. A régészeti és nyelvészeti bizonyítékok szerint a partvidék legnagyobb részén a tupí-guaraní nyelvcsaládba (tupi-guarani) tartozó nyelveket beszélő csoportok éltek, míg az Amazonas-medence és a belső területek nyelvi térképe jóval tagoltabb volt. A tupí-guaraní beszélők közé tartoztak a part menti tupí csoportok – például a tupinambá, a tupiniquim, a potiguara, a caeté és a tamoio –, valamint a délebbre, a Paraná–Paraguay medence felé élő guaraní csoportok. Az arawak és a karib nyelvcsaládba tartozó népek elsősorban az Amazonas-medence északi, illetve a Karib-térség felé eső részein éltek; Brazília mai területén jelenlétük az északi vidékeken rekonstruálható, de a partvidék keleti, portugál hajósok által legelőször elért sávjában a tupí-guaraní csoportok voltak a meghatározók.
A korabeli és későbbi források nyelvi kategóriái nem feleltethetők meg automatikusan „népnek” vagy „törzsnek”. A tupí-guaraní beszélő közösségek általában több, egymással szövetségben vagy háborúban álló helyi csoportba szerveződtek. A partvidék tupí falvai, az úgynevezett aldeiák (aldeia) több nagy közösségi házból, az úgynevezett malocából (maloca) álltak. A lakóközösségek jellemzően néhány száz főt számláltak, és a rokonsági kapcsolatok, a közös terület, valamint a hadviselés szervezték őket. A hatalom a morubixaba (törzsfő, tupí szó) köré szerveződött, de a döntések többnyire tanácskozáson, a felnőtt férfiak közösségében születtek. A nők a manióka- és kukoricatermesztésben, a kerámia készítésében és a családi ellátásban játszottak alapvető szerepet.
A tupí-guaraní gazdálkodás alapja az égetéses-irtásos földművelés volt, amelyben a manióka (kasszava) különösen fontos élelmiszert jelentett; mellette kukoricát, édesburgonyát, babot és más haszonnövényeket termesztettek. A folyópartokon és a tengerparton a halászat, a vadászat és a gyűjtögetés egészítette ki az étrendet. A régészeti kultúrák ennél mélyebb időbeli rétegeket mutatnak: a brazil partvidéken a sambaqui (portugálul sambaqui) elnevezésű kagylóhalmok egyes esetekben több ezer éves, emberi megtelepedést jelző lelőhelyek, amelyek nem a tupí-guaraní terjeszkedés előtti korszakhoz, hanem attól független, korábbi halászó-gyűjtögető közösségekhez köthetők. A part menti tupí-guaraní jelenlét feltételezett kiterjedése tehát egy hosszú belső vándorlási folyamat eredménye lehet, amelynek részletei még vitatottak.
A 16. század eleji lakosságszám a mai Brazília területén erősen bizonytalan becslés. A mai Brazília területén élő őslakosok számát 1500 körül a történeti demográfia 1 és 10 millió közé teszi; a legtöbb kutató 2–5 milliót tart valószínűnek. Ez a szám becslés, nem pedig dokumentált adat, és a járványok pusztításának értelmezése is függ a kiinduló számtól. Annyi bizonyos, hogy a partvidék sűrűn lakott volt, és a falvak közötti kapcsolatok – kereskedelem, szövetségek, háborúk – már a portugál hajók megérkezése előtt összetett társadalmi hálót alkottak.
A portugál jelenlét kezdete nem a mai értelemben vett Brazíliához, hanem az India felé vezető tengeri út megtalálásához kapcsolódik. A Tordesillas-i szerződés (1494) a spanyol és portugál érdekszférák közötti vonalat rögzítette, de annak gyakorlati érvényesítése a dél-amerikai partokon még megoldatlan volt. 1500-ban Pedro Álvares Cabral flottája – egyes dokumentumok szerint tizenhárom hajóval és mintegy 1200–1500 emberrel – indult Lisszabonból az Indiai-óceán felé. Az út során a hajók a Zöld-foki-szigetek után nyugatabbra kerültek, és 1500. április 22-én partot láttak a mai Bahia állam déli partvidékén, Porto Seguro közelében. Az, hogy az útirány szándékos eltérés volt-e, vagy viharban elsodródás, a történészek körében vitatott; a korabeli hajózási ismeretek és a Tordesillas-i vonal közelsége azonban azt valószínűsíti, hogy a portugál királyság tudatosan is készülhetett nyugati területek felderítésére.
A partot érés legfontosabb elsődleges forrása Pero Vaz de Caminha írnok levele, amelyet a portugál királynak, I. Mánuelnek írt. A levél részletesen beszámol a partra szállásról, a találkozásról a helyi lakosokkal, a miséről és a természeti környezetről. Caminha leírása szerint az első érintkezés viszonylag békésen zajlott: a portugálok ajándékokat adtak át, a helyiek pedig érdeklődést mutattak az újonnan érkezettek iránt. A levél a lakosokat „ártatlannak” és „jóindulatúnak” ábrázolja, kiemelve, hogy könnyen lehetne őket keresztény hitre téríteni. Ez a reprezentáció azonban a portugál gyarmati érdekeket szolgálta: az „ártatlanság” képe a hódítást és a megtérítést igazoló retorika része volt. A levél nem semleges leírás, hanem a portugál udvar számára készült jelentés, amely a terület birtokbavételét volt hivatva alátámasztani.
A portugálok a területet először Terra de Santa Cruz (Szent Kereszt földje) néven kezelték, később a Vera Cruz elnevezés is felbukkant. A Brazília elnevezés fokozatosan terjedt el a brazilfa-kereskedelem révén, és a gyarmati időszak későbbi századaiban vált a terület közkeletű megnevezésévé. A „felfedezés” kifejezés ezért félrevezető: a terület nem volt üres, a portugál flotta nem ismeretlen földet „fedezett fel”, hanem olyan partvidékre érkezett, amelyet lakói jól ismertek, és amelyet más európai hajósok is elérhettek, bár dokumentált portugál partot érésként 1500-at szokás kiemelni. A spanyol Vicente Yáñez Pinzón például már 1500 elején is járt a mai Brazília északi partvidékén, ezért a keleti part „első európai felfedezője” kategóriája nem egyértelmű.
A portugál érdeklődés kezdetben nem a telepítésre, hanem a brazilfára (portugálul pau-brasil) irányult. Ez a fafaj – tudományos nevén ma Paubrasilia echinata, a régebbi szakirodalomban Caesalpinia echinata – vörös színű festékanyagot adott, amely Európában keresett textilfesték volt. A portugál pau-brasil szó a „brasa” (parázs) kifejezésből ered, utalva a fa vörös színére. A brazilfa kitermelésére a portugál korona királyi monopóliumot hirdetett, és a partvidéken feitoriákat (feitoria), azaz megerősített kereskedelmi állomásokat hozott létre. Az első ilyen állomások a mai Pernambuco, Bahia és Rio de Janeiro partjain működtek.
A brazilfa-kereskedelem kezdetben cserén alapult. A portugálok vasból készült eszközöket, késeket, baltákat, tükröket és más európai árukat adtak a brazilfa kivágásáért és a hajókhoz szállításáért. Az őslakos csoportok nem passzív áldozatok voltak: a cserekapcsolatokban saját érdekeik szerint vettek részt, a fémtárgyak iránti igényük pedig a termelés fokozására ösztönözhette egyes közösségeket. A viszony azonban gyorsan erőszakossá vált. A portugálok egyre gyakrabban kényszerítették munkára az őslakosokat, és a guerras justas (igazságos háborúk) elvét alkalmazva rabszolgákat ejtettek, hivatkozva arra, hogy a keresztény hitet elutasító vagy a portugálokat megtámadó csoportok legyőzése jogos. A „justas” jelző itt korabeli gyarmati jogi kategória volt, nem azt jelenti, hogy a háborúk mai értelemben igazolhatók lennének.
A brazilfa kitermelése a part menti atlanti erdősávot, a Mata Atlânticát sújtotta. A fát nem ültették, hanem a természetes állományból vágták, és a kivágás a partvidék erdőinek tartós zsugorodásához vezetett. A kivágott fa mennyiségére nincsenek pontos statisztikák; a szakirodalomban becslések keringenek, de a tényleges exportvolumen a 16. század egyes évtizedeire bizonytalan. A brazilfa-kereskedelem haszna a portugál koronát és a vállalkozókat gazdagította, miközben az őslakos közösségek egyszerre szembesültek a munkakényszerrel, a járványokkal és a belső konfliktusok átrendeződésével.
A portugál monopóliumot más európai hatalmak is megsértették. A franciák – akik nem ismerték el a Tordesillas-i felosztást – a 16. század első felében rendszeresen hajóztak a brazil partokra, brazilfát raktak be, és szövetségeket kötöttek tupinambá csoportokkal. A francia–portugál vetélkedés az őslakos szövetségi rendszereket is megosztotta: egyes tupí csoportok a portugálokkal, mások a franciákkal léptek szövetségre, és ezek a választások hosszú távon meghatározták a partvidék erőviszonyait.
A brazilfa-kereskedelem önmagában nem teremtett állandó portugál jelenlétet. A korona azonban az 1530-as évektől a francia behatolások és a partvidék elvesztésének veszélye miatt a tényleges kolonizáció mellett döntött. Martim Afonso de Sousa expedíciója 1530–1532 között érkezett a partra, és 1532-ben megalapította São Vicente települést a mai São Paulo állam partvidékén. São Vicente az első olyan portugál alapítású település, amely tartósan fennmaradt, noha lakossága kicsi, ellátása pedig bizonytalan volt. A korai telepesek a földművelést, a cukornád kezdetleges termesztését és az őslakos munkaerő kényszerű felhasználását kombinálták.
1534-ben a portugál korona a partvidéket örökletes kapitányságokra (portugálul capitanias hereditárias) osztotta. A rendszer lényege az volt, hogy a korona a területet magánszemélyeknek, az úgynevezett donatárióknak adta át, akik saját költségükön telepítették be a rájuk bízott sávot, és cserébe adót, igazságszolgáltatási és földosztási jogokat kaptak. A kapitányságok többsége kudarcot vallott: a donatáriók tőkéje kevés volt, az őslakos ellenállás és a belső viszályok gyakran elsöpörték a kezdeményezést. Tartósan csak néhány terület – mindenekelőtt Pernambuco és São Vicente – tudott megerősödni. Pernambuco a cukornád termesztésének kedvező talaja és a donatário viszonylag következetes telepítéspolitikája miatt vált a korai gyarmati gazdaság központjává.
A széttagolt kapitányságok központosítása 1549-ben vette kezdetét, amikor Tomé de Sousa főkormányzó megalapította Salvador da Bahia városát, és létrehozta a főkormányzóság intézményét. Salvador a gyarmat első fővárosaként a korona közvetlen jelenlétét testesítette meg, és a partvidék védelmét, adóztatását és igazságszolgáltatását volt hivatva megszervezni. Ekkor érkeztek az első jezsuita misszionáriusok is, köztük Manuel da Nóbrega, akik az őslakosok letelepítését, keresztény hitre térítését és a telepesek által gyakorolt rabszolgaság korlátozását tűzték ki célul. A jezsuiták jelenléte azonban nem jelentette az őslakosok védelmét a gyarmati expanzióval szemben: a missziós falvak gyakran a munkaerő koncentrálásának új formáivá váltak, és a jezsuita projektek maguk is gyarmati intézmények voltak.
A korai portugál települések és az őslakosok viszonya nem írható le pusztán a hódítók és az áldozatok szembenállásaként. A tupí csoportok egy része aktívan keresett szövetséget a portugálokkal, hogy saját ellenségeivel szemben előnyt szerezzen. A portugál hódítók viszont ezeket a szövetségeket eszközként használták fel a belső területek felé történő terjeszkedésben. Az őslakos ellenállás – például a tamoio csoportok küzdelme a mai Rio de Janeiro partvidékén – hosszú ideig akadályozta a portugál terjeszkedést, és csak katonai erővel, járványokkal és szövetségi politika kombinációjával tudták a portugálok fokozatosan megtörni.
A brazilfa-korszakból a cukornád-gazdaság felé tartó átmenet nem hirtelen töréssel következett be, hanem fokozatosan, a partvidék egyes pontjain már az 1530–1540-es években megjelenő cukorültetvényekkel. A cukor előállításához nagyobb tőke, több munkaerő és kiterjedtebb föld kellett, mint a brazilfa kivágásához. A munkaerő iránti igény egyre inkább az őslakos, majd később az afrikai rabszolgák tömeges behozatala felé mutatott. Ez a folyamat azonban már a következő alfejezet témája, amely részletesen tárgyalja A cukornád-gazdaság és a rabszolgaság kialakulását.
A brazil gyarmati kor legkorábbi szakaszának megismerését alapvetően meghatározza a források egyenlőtlensége. Az elsődleges források között a legfontosabbak a portugál hajónaplók és hivatalos jelentések, mindenekelőtt Pero Vaz de Caminha már említett levele (1500). Emellett korai krónikák is rendelkezésre állnak: a portugál Pero de Magalhães Gândavo 1576-ban kiadott munkája, a jezsuita José de Anchieta levelei és egyéb írásai, valamint a francia André Thevet és Jean de Léry leírásai a tupinambá csoportokról. Ezek a szövegek nélkülözhetetlenek, ugyanakkor mind európai szerzők, gyakran misszionáriusi vagy gyarmati tisztviselői szempontból íródtak, és hajlamosak az őslakos társadalmakat egzotizálni vagy leegyszerűsíteni. A tupinambá rituális kannibalizmusának híres leírásai például évszázadokon át formálták az európai képet, de ezek a források a hódítás és a megtérítés igazolására is szolgáltak, és a régészeti, nyelvészeti és etnotörténeti kutatások csak árnyalják az értelmezésüket.
A nyelvészeti bizonyítékok – különösen a tupí-guaraní nyelvek rekonstrukciója – sokat elárulnak a partvidék benépesedéséről és a csoportok közötti kapcsolatokról, de a nyelvi határok nem esnek egybe a társadalmi vagy politikai határokkal. A régészeti feltárások, különösen a sambaqui lelőhelyek, a kerámia stílusok és a korai mezőgazdasági nyomok, önálló időbeli rétegeket tárnak fel, ám ezeket csak óvatosan lehet összekapcsolni a későbbi etnonimákkal és nyelvi csoportokkal.
A legnagyobb bizonytalanság a demográfiai adatokra vonatkozik. Az 1500 körüli őslakos népességre nincs megbízható, írott statisztika; a becslések a járványok előtti állapotot modellezik, és a modellek erősen függnek a régészeti lelőhelyek értelmezésétől, az élelemtermelés becsült hozamától és a korabeli beszámolók extrapolációjától. A későbbi járványhalálozás mértéke is vitatott: a 16. századi források gyakran túloznak, a modern becslések pedig széles intervallumot adnak. A brazilfa-exportra vonatkozó számok szintén bizonytalanok, mivel a kivágott mennyiséget nem vezették pontosan, és a csempészet jelentős része kikerült a hivatalos nyilvántartásból.
A „felfedezés” kifejezés használata emlékezetpolitikai vita tárgya. A portugál és brazil nemzeti elbeszélések hosszú ideig „Brazília felfedezésének” nevezték Cabral partot érését, és ezt az eseményt a nemzeti állam kezdőpontjaként ünnepelték. Az őslakos mozgalmak és a kritikai történetírás ezzel szemben hangsúlyozzák, hogy a terület nem volt felfedezetlen, és a portugál érkezés a hódítás, a betegségek és a rabszolgaság kezdetét hozta el. A könyv a dokumentált tényt (a portugál flotta partot érése) és az értelmezést (mit jelentett ez az őslakosok számára, és hogyan emlékezzen rá a mai Brazília) következetesen megkülönbözteti.