A 2010-es évek elején Suriname politikai életét az a paradoxon határozta meg, hogy miközben a természeti erőforrások – elsősorban a bányászatból és a feltárás alatt álló olajmezőkből – egyre nagyobb bevételeket ígértek, a közéletet az 1980-as katonai rezsim örökségének elszámolása és a friss demokrácia intézményeinek próbatétele uralta. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódott össze 2000 és 2020 között a bányászati konjunktúra, a korrupciógyanú és a politikai felelősség kérdése, és miért nem lehet a suriname-i történetet kizárólag gazdasági vagy kizárólag politikai szempontból megérteni. Az előzményekhez szorosan kapcsolódik a Demokratizálódás és etnikai koalíciók alfejezet, amely bemutatta, hogyan vált a 2000-es években a politikai versengés újra etnikai koalíciók mentén szervezetté, valamint a Bouterse és a katonai rezsim alfejezet, amely az 1980-as puccs és a decemberi gyilkosságok hátterét tárgyalta.
Desi Bouterse, aki 1980-ban katonai puccsal került hatalomra, és a polgári kormányzás 1987-es visszaállítása után is meghatározó szereplő maradt, a 2010. májusi parlamenti választások eredményeként – közvetett módon – ismét az ország elnöke lett. Suriname alkotmánya szerint az elnököt a parlament választja, nem pedig közvetlenül a választópolgárok; így Bouterse pártja, a Nemzeti Demokrata Párt (Nationale Democratische Partij, NDP) által vezetett koalíciónak sikerült a törvényhozás kétharmados többségét megszereznie a szavazáshoz. A dokumentált tény, hogy 2010. augusztus 12-én Bouterse letette az elnöki esküt, és ezzel az 1980-as évek katonai vezetője – aki ellen már akkor is folyt a decemberi gyilkosságok ügyében indult büntetőeljárás – a demokratikus intézményrendszer csúcsára került. Ez az esemény önmagában is jelzi, hogy a formális demokrácia és a múlt politikai erőszakának elszámolása párhuzamosan létezett, és nem zárta ki egymást.
A decemberi gyilkosságok (hollandul Decembermoorden) 1982 decemberében történt eseményei, amikor 15 ellenzéki személyt – újságírókat, ügyvédeket, szakszervezeti vezetőket, katonákat és más közéleti szereplőket – a suriname-i erődben őrizetbe vettek és kivégeztek, a suriname-i társadalom egyik legmélyebb traumája maradt. A büntetőeljárás 2007-ben indult meg, és Bouterse ellen mint feltételezett fő felelős ellen vádat emeltek. A 2010-es elnöki beiktatás után a kormány és a parlament megkísérelte a felelősségre vonást törvényileg félretenni: 2012-ben elfogadtak egy amnesztiatörvényt, amely a decemberi gyilkosságok vádlottjait mentesítette volna a büntetőjogi felelősség alól. A jogszabály szövegét és a parlamenti szavazás tényét a suriname-i törvényhozás jegyzőkönyvei dokumentálják. A bíróság azonban – hosszas eljárás után – alkotmányellenesnek minősítette a törvényt, és a per folytatódott. 2019. november 29-én a katonai bíróság húsz év börtönbüntetésre ítélte Bouterse-t a decemberi gyilkosságokban való részvételért, bár az ítélet jogerőre emelkedéséig szabadlábon maradhatott, és fellebbezett. Ezt a tényt a bírósági közlemények és a nemzetközi sajtó egyaránt dokumentálta. A felelősség kérdése tehát nem zárult le 2020-ig, hanem átnyúlt a következő évtizedbe.
Az amnesztiatörvény és az ítélet közötti időszak a suriname-i jogállamiság egyik legfontosabb próbája volt. A tudományos konszenzus szerint a bíróságok viszonylagos függetlensége lehetővé tette, hogy a múlt politikai erőszakának ügye ne fulladjon teljes politikai feledésbe; ugyanakkor az is vitatott, hogy az eljárás elhúzódása és a politikai nyomásgyakorlás kísérletei milyen mértékben ásták alá a közbizalmat. A suriname-i társadalomban a decemberi gyilkosságok emlékezete erősen megosztott volt: a kreol értelmiség és az emberi jogi szervezetek számára az áldozatok emléknapja az elnyomás elleni kiállást jelképezte, míg Bouterse hívei körében a 2010-es években is jelen volt az a narratíva, hogy az ítélet politikai leszámolás. Ez a feszültség a mai napig meghatározza az emlékezetpolitikai vitákat.
A bányászat Suriname gazdaságának hosszú ideje meghatározó ágazata, és a 2000-es években újabb átalakuláson ment keresztül. A bauxit – az alumíniumgyártás alapanyaga – a 20. század közepétől kezdve a suriname-i export és az állami bevételek egyik fő forrása volt. A 2000-es évekre azonban a bauxitbányászat és -feldolgozás fokozatosan visszaszorult: a nemzetközi piaci viszonyok, a bányák kimerülése és a bányászati társaságokkal folytatott tárgyalások eredményeként 2015 körül a Suralco – a Suriname Aluminium Company – leállította a bányászatot és az alumíniumfinomítót. A döntés pontos okairól – hogy a kimerülés, a magas energiaköltségek vagy a befektetői stratégia játszotta-e a nagyobb szerepet – a suriname-i gazdaságtörténetben eltérő értelmezések léteznek; ezért ezt a folyamatot nem érdemes egyetlen okra visszavezetni. Az viszont dokumentált, hogy a bauxitágazat összeomlása jelentős állami bevételkiesést okozott, és megnövelte a gazdaság függőségét más nyersanyagoktól.
A bauxit helyét részben az arany vette át. Az aranybányászat Suriname-ban két, egymástól jól megkülönböztethető szegmensre oszlik. A nagyüzemi, tőkeerős bányászatot a 2000-es években elsősorban a Rosebel bánya képviselte, amelyet 2004 körül kezdtek üzemeltetni nemzetközi – kanadai, majd később más tulajdonosi hátterű – társaságok. A 2010-es évek közepén újabb nagyüzem, a Merian bánya indult el, tovább növelve a hivatalos aranykitermelést. A suriname-i kormányzat a nagyüzemi bányászatból részesedést, adóbevételeket és munkahelyeket remélt; ugyanakkor a kitermelés tényleges haszna a lakosság számára vitatott, mert a bevételek egy része nem közvetlenül a helyi közösségekhez került, és a foglalkoztatási hatás is korlátozott volt a várakozásokhoz képest.
A másik – a társadalmi és környezeti hatások szempontjából talán még fontosabb – szegmens a kisüzemi és informális aranybányászat (angolul small-scale gold mining). A belső területeken, különösen a maroon (a rabszolgaságból menekült afrikai leszármazottak közösségei) és az őslakos falvak közelében, több tízezer ember vett részt aranymosásban és kisebb bányák művelésében. A becslések szerint a suriname-i aranytermelés jelentős része – egyes elemzések szerint akár a többsége is – informális csatornákon keresztül zajlott, ami azt jelenti, hogy a kitermelt arany értéke nem feltétlenül jelent meg a hivatalos statisztikákban, és az állam adóbevételei elmaradtak a potenciálistól. A pontos arányokat azonban nehéz meghatározni, mert a kormányzati nyilvántartások hiányosak, a csempészet mértéke pedig csak becsülhető. Ez a bizonytalanság önmagában is fontos tanulság: a suriname-i erőforrás-gazdaságot nem lehet megbízható hivatalos adatok nélkül megérteni.
Az informális bányászat környezeti kárai jól dokumentáltak a természettudományos szakirodalomban: a higany használata az arany kinyeréséhez súlyos egészségügyi kockázatokat okoz a bányászok és a környező közösségek számára, szennyezi a folyókat és a talajt, és hosszú távon felhalmozódik az ökoszisztémában. A higanyos aranymosás egészségügyi következményei – például a születési rendellenességek, az idegrendszeri károsodások – a belső területek lakosságát aránytalanul sújtják, és a probléma a suriname-i környezetpolitika egyik legégetőbb kérdése. A maroon és őslakos közösségek földjein folytatott bányászat gyakran területi vitákat is gerjesztett: a falvak számára a bányászati koncessziók kijelölése a hagyományos földhasználat és az önrendelkezés megsértését jelentette. A suriname-i alkotmány és a földtörvények a 2010-es években sem rendezték egyértelműen ezeket a jogvitákat, így a konfliktusok a bíróságok és a politikai tárgyalások szintjén is ismétlődtek.
Az olaj kérdése a 2010-es években fokozatosan került a figyelem középpontjába. Az állami olajvállalat, a Staatsolie már az 1980-as évek óta termelt kisebb mennyiségben kőolajat a part menti területeken; a kitermelés mértéke azonban a 2010-es években még szerény volt a nagy olajhatalmakhoz képest. A suriname-i kormány és a nemzetközi társaságok között folyó tárgyalások, valamint a szomszédos Guyanában történt felfedezések nyomán 2020 elején bejelentették, hogy a tengeri blokkokban – elsősorban az úgynevezett 58-as blokkban – jelentős olajkészletet tártak fel. A felfedezés tényét a részt vevő társaságok és a suriname-i kormány is megerősítette, de a kitermelés tényleges megkezdése és a kereskedelmi hasznosítás a 2020-as évek feladata maradt. A hír akkoriban nagy várakozásokat keltett, ugyanakkor a korábbi dél-amerikai tapasztalatok – amelyeket a Környezet, erőforrások és geopolitika tematikus rész tárgyal majd – arra intettek, hogy az olajbevételek nem alakulnak automatikusan széles körű társadalmi jólétté.
A bányászati konjunktúra és a politikai hatalom összefonódása a korrupció kérdését is felszínre hozta. Bár a korrupció mértékének pontos, dokumentált feltérképezése módszertanilag nehéz, és a nyilvános bizonyítékok gyakran hiányosak, a 2010-es években a suriname-i közbeszédben és a nemzetközi jelentésekben visszatérő vádak fogalmazódtak meg a bányászati koncessziók átláthatatlan odaítéléséről, az állami bevételek elszivárgásáról és a politikai elit tagjainak gyanús üzleti kapcsolatairól. E vádak egy részét bírósági eljárások nem erősítették meg, ezért a tényleges korrupciós hálózatok működéséről csak óvatosan lehet beszélni. Amit a dokumentált események bizonyítanak, az a politikai környezet bűnözői hálózatokkal való összefonódásának kockázata, például Bouterse fiának, Dino Bouterse-nek az ügye. Dino Bouterse-t 2013-ban Panamában tartóztatták le nemzetközi hatóságok, majd az Egyesült Államokban ítélték el fegyverkereskedelem és kábítószer-csempészet vádjával. Az ítélet ténye nyilvános bírósági dokumentumokban szerepel, és rámutatott arra, hogy a suriname-i politikai elit egyes tagjai nemzetközi bűnözői hálózatokkal kerülhettek kapcsolatba. Az ügy nemcsak a család személyes botránya volt, hanem a suriname-i állam intézményi gyengeségének tünete is: a határőrizet, a pénzügyi felügyelet és a bűnüldözés kapacitásai nem tudták megakadályozni az illegális tevékenységeket.
A bányászati ágazatban a korrupció mellett a környezeti károk jelentették a legnagyobb társadalmi feszültségforrást. A kisüzemi aranybányászat higanyhasználata és az erdőirtás – amelyet a bányászok utak építésével és a folyók menti településekkel tovább fokoztak – az Amazonas-medence egészét fenyegető ökológiai válság része volt. A suriname-i belterület őserdei – amelyek az ország területének döntő részét borítják – biológiai sokféleség szempontjából kiemelkedőek, de a bányászat, a fakitermelés és az illegális tevékenységek együttesen súlyos nyomást gyakoroltak rájuk. A zöld civil szervezetek és a nemzetközi környezetvédelmi intézmények rendszeresen publikálták a károkat dokumentáló jelentéseiket, de a suriname-i kormányzat szabályozó kapacitása korlátozott maradt. A belső területek lakossága – különösen a maroon falvak és az őslakos közösségek – gyakran úgy érezte, hogy a bányászat haszna a partvidéki városokba áramlik, miközben a környezeti terhek náluk csapódnak le. Ez a térbeli egyenlőtlenség nem új keletű jelenség, hanem a gyarmati korból öröklött szerkezeti minta, amelyet a A gyarmati Suriname alfejezet is érintett.
A társadalmi feszültségek a 2010-es évek második felében a gazdasági válsággal tovább éleződtek. Az alacsony nyersanyagárak, a bauxitágazat leépülése és a kormányzati költekezés fenntarthatatlansága miatt Suriname 2015-től súlyos gazdasági nehézségekkel szembesült: a suriname-i dollár árfolyama gyorsan gyengült, az infláció megugrott, az államadósság nőtt, és a jegybanki tartalékok apadtak. A kabinet 2016-ban tárgyalásokat kezdett a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), és stabilizációs programot fogadott el, amelynek részeként kiadáscsökkentések és adóemelések léptek életbe. A tény, hogy Suriname IMF-programhoz folyamodott, dokumentált; a program konkrét intézkedései és hatásai azonban vitatottak, mert a megszorítások a szegényebb rétegeket sújtották, és a gazdasági visszafordulás lassúnak bizonyult. A bizonytalanság abból is fakadt, hogy a suriname-i statisztikai intézmények adatai hiányosak voltak, és a becslések között jelentős eltérések mutatkoztak.
A gazdasági romlás és a korrupciós botrányok aláásták a Bouterse-kormány támogatottságát. A 2020. májusi parlamenti választásokon az NDP elvesztette többségét, és az ellenzéki pártok – elsősorban a Progresszív Reformpárt (Vooruitstrevende Hervormingspartij, VHP) vezette, etnikailag sokszínű koalíció – nyerte el a törvényhozási többséget. 2020 júliusában Chan Santokhi, a VHP elnöke, korábbi rendőrfőkapitány, tette le az elnöki esküt; alelnökként Ronnie Brunswijk, a maroon közösségek egyik legismertebb vezetője, az 1980-as évek gerillaharcosa került hivatalba. A hatalomátadás békésen zajlott, és ezt a suriname-i demokrácia rugalmasságának jeleként értékelték a nemzetközi megfigyelők. A változás azonban nem jelentette automatikusan a múlt lezárását: a decemberi gyilkosságok pere ellenére Bouterse továbbra is befolyásos maradt az NDP-n belül, és a 2020-as évek elejére is átnyúlt a jogi eljárás.
A 2020-as hatalomváltás értelmezése a suriname-i politikatudományban vitatott. Egyes elemzők szerint a választás elsősorban a gazdasági válság elleni tiltakozás volt, nem pedig a múlt emberi jogsértéseinek elszámolására irányuló népszavazás; mások úgy látják, hogy a decemberi gyilkosságok ítélete és az amnesztiatörvény körüli vita hozzájárult ahhoz, hogy a választók egy része a demokratikus intézmények megerősítésére szavazzon. A tények szintjén annyi dokumentálható, hogy a 2020-as választás után új kormány alakult, és a decemberi gyilkosságok ügyében hozott 2019-es ítélet elleni fellebbezés tovább folytatódott. Az események hosszabb távú megítélését azonban a Suriname ma alfejezet tárgyalja majd, ahová ez a folyamat átvezet.
A bányászat és a politikai felelősség kapcsolata Suriname-ban nem egyszerűen oksági lánc, hanem egymást erősítő folyamat: a természeti erőforrások feletti rendelkezés jogát a politikai szereplők saját hatalmuk megerősítésére is használták, miközben a bányászat okozta környezeti és társadalmi károk a gyenge intézményi ellenőrzés miatt alulreprezentáltak maradtak. A korrupcióval kapcsolatos gyanúkat gyakran nehéz volt bizonyítani, de a Dino Bouterse-ügyhöz hasonló bírósági ítéletek megmutatták, hogy a bűnözői hálózatok valós veszélyt jelentettek az államra. A suriname-i eset arra is figyelmeztet, hogy a demokratikus választások önmagukban nem oldják meg sem az elmaradottság, sem az erőszakos múlt feldolgozásának problémáit, ha a bányászati koncessziók és a környezeti károk kérdését nem kezelik átláthatóan.
A suriname-i 2000–2020-as időszak történetírása elsősorban a következő forrástípusokra támaszkodhat: a suriname-i parlament jegyzőkönyvei és törvényei (például a 2012-es amnesztiatörvény), a katonai bíróság decemberi gyilkosságok ügyében hozott ítéletei és a fellebbviteli iratok, a nemzetközi szervezetek – így az IMF, a Világbank, az ENSZ és a regionális emberi jogi testületek – jelentései, valamint a bányászati társaságok éves közleményei. Ugyanakkor több területen is komoly bizonytalansággal kell számolni.
Először is, a bauxitágazat leépülésének pontos oka és a döntéshozatal belső folyamatai nem teljesen nyilvánosak: a Suralco és a kormány közötti tárgyalások egy része bizalmas, és a suriname-i gazdasági levéltárak feldolgozása még nem teljes. Másodszor, az informális aranybányászat méretére és a termelés értékére vonatkozó adatok erősen becslésfüggők; a higany-szennyezés egészségügyi hatásairól szóló kutatások egy része kis mintán alapul, ezért a számokat fenntartással kell kezelni. Harmadszor, a korrupció mértékének megítélése módszertanilag problematikus, mert a vádak egy része nem jut el a bírósági szakig, és a nemzetközi korrupciós indexek elsősorban percepción alapulnak, nem pedig jogerős ítéleteken. Végül, a decemberi gyilkosságok és a 2012-es amnesztiatörvény értelmezése erősen átpolitizált: az áldozatok hozzátartozói és az emberi jogi szervezetek számára a kérdés az elszámoltatás, míg Bouterse támogatói szerint az eljárás elfogult. A tudományos konszenzus annyiban áll fenn, hogy a 2019-es ítélet a suriname-i igazságszolgáltatás fontos lépése volt, de a végrehajtás hiánya és a fellebbezés lezárulatlansága miatt a jogi felelősség kérdése a könyv lezárásakor is nyitott maradt. A 2020 utáni fejleményeket – különösen az ítélet végrehajtását és az új olajkitermelés első eredményeit – a későbbi alfejezetnek kell friss, ellenőrzött források alapján bemutatnia.