A Dominikai Köztársaság gazdasága a 20. század második felében fokozatosan átalakult: a cukor és a mezőgazdasági export korábbi központi szerepét az 1970-es évektől a turizmus, az 1980-as évektől a tömeges kivándorlás és a hazautalások, az 1990-es évektől pedig a vámszabad zónák és a szolgáltatások egészítették ki. Ez a szerkezetváltás magas gazdasági növekedést hozott, de nem számolta fel a társadalmi egyenlőtlenségeket; a turizmus, a dominikai diaszpóra és a haiti munkaerő-bevándorlás egyaránt olyan folyamat, amely egyszerre teremtett jövedelmet, mozgásteret és új kiszolgáltatottságot. Az alfejezet a Trujillo utáni időszaktól a 2026-os jelenig tekinti át ezeket a témákat; a politikai és intézményi előzményeket a kétpárti rendszer és a gazdasági növekedés alfejezete foglalja össze.
A turizmus tudatos állami fejlesztése a Dominikai Köztársaságban az 1970-es években kezdődött, amikor a kormányzat az északi partvidéket, elsősorban Puerto Plata környékét nyitotta meg a nagyobb szállodaberuházások előtt. Az 1980-as években La Romana és a keleti part, az 1990-es években pedig Punta Cana és Bávaro vált a szállodaipar központjává. A Punta Cana melletti repülőtér bővítése, a külföldi tőke beáramlása és az all-inclusive üdülőmodell elterjedése azt eredményezte, hogy a Dominikai Köztársaság a 2000-es évekre a Karib-térség egyik leglátogatottabb úti céljává vált. A hivatalos turisztikai statisztikák szerint a 2010-es években az éves nem rezidens érkezések száma meghaladta az ötmilliót, a 2019. évi csúcsot pedig több forrás hat–hétmillió közé tette; ezeket a számokat azonban becslésként kell kezelni, mert a „látogató” és a „turista” definíciója, valamint a határátlépési adatok módszertana forrásonként eltér.
A turizmus gazdasági súlya az 1990-es évek óta folyamatosan nőtt. A GDP-hez való közvetlen hozzájárulást a hivatalos nemzeti számlák és a turisztikai szatellitszámlák jellemzően néhány százalékpontnyira teszik, míg a közvetett hatásokkal – építőipar, kereskedelem, mezőgazdasági beszállítók, közlekedés – együtt a teljes hozzájárulás a 2010-es években általában a GDP tíz százaléka fölé emelkedett. Az ágazat a devizabevételek egyik legfontosabb forrása, és a formális foglalkoztatásban is meghatározó, különösen a keleti és északi partvidéken. A turizmus növekedése a belső vándorlást is átalakította: a szállodaépítések és a szolgáltató ágazatok munkaerőt vonzottak Santo Domingóból, a Cibao-völgyből és a déli tartományokból, miközben a haiti munkavállalók – gyakran iratok nélkül – az építőiparban, a kertészetben és az alacsonyan fizetett szolgáltatói munkákban jelentek meg.
Az all-inclusive komplexumok sajátos gazdasági szerkezetet hoztak létre. A vendégek kiadásainak jelentős részét a szálloda keretein belül tartják, ezért a helyi kisvállalkozásokhoz, piacokhoz és családi panziókhoz eljutó bevétel kisebb a bruttó turisztikai bevételnél; a közgazdasági irodalom ezt szivárgási hatásnak (leakage) nevezi. A külföldi szállodaláncok, utazásszervezők és légitársaságok a profit egy részét repatriálják, a beszállítói láncok pedig gyakran importált árukra épülnek. A turizmus így a dominikai gazdaságot erőteljesen bekapcsolta a globális szolgáltatáskereskedelembe, de területileg egyenlőtlenül: a beruházások a part menti pólusokba koncentrálódtak, miközben a belső régiók és a nyugati határvidék kevésbé részesült a fellendülésből.
A környezeti és társadalmi költségek is megjelentek. A tengerparti földek privatizációja, a mangrove-erdők és korallzátonyok terhelése, a vízkészletek iránti növekvő kereslet, a szilárd hulladék kezelése és a parti halászközösségek kiszorulása ismétlődő konfliktusok forrása. A turizmusfejlesztést egyes kutatók enklávé-jellegű modernizációként írják le, amelyben a tengerparti üdülőövezetek és a belső vidék fejlettségi különbsége nőtt; más elemzők szerint a turizmus a Dominikai Köztársaság legsikeresebb devizatermelő ágazata, amely a járvány utáni helyreállásnak is motorja volt. A vitatott értelmezésben tehát nem a turizmus léte, hanem annak elosztási hatása és szabályozása a tét.
A dominikai kivándorlás a Trujillo-korszak után vált tömegessé. A diktatúra 1961. évi vége, majd az 1965–1966. évi polgárháború és az Egyesült Államok bevándorlási lehetőségeinek fokozatos megnyílása után előbb a politikai menekültek, később a gazdasági migránsok indultak el. Az 1980-as évek adósságválsága és a peso leértékelése újabb hullámokat indított, a családegyesítés pedig folyamatossá tette a migrációt. A fő célország az Egyesült Államok lett, különösen New York, New Jersey, Florida és Boston; Puerto Rico szintén jelentős fogadó területté vált. A 2000-es évektől Spanyolország és más európai országok is megjelentek. Az Egyesült Államokban élő dominikai származású lakosságot a 2020-as évek népszámlálási és becsült adatai kétmillió fölé teszik, de a szám pontosságát korlátozza, hogy a bevándorlók és a már az Egyesült Államokban született generációk, valamint az iratok nélkül élők önbevalláson alapuló azonosítása eltérő módon történik.
A diaszpóra gazdasági jelentősége a hazautalásokon (remesas) keresztül vált a dominikai gazdaság egyik alappillérévé. A Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank becslései szerint a hazautalások a 2010-es években gyakran a GDP 8–10 százaléka körül mozogtak, a 2020-as évek elején pedig éves összegük 8–10 milliárd dollár fölé emelkedett; a pandémia alatt a diaszpóra transzferei ideiglenesen megugrottak. Ezeket a számokat módszertani becslésként kell kezelni, mert a hivatalos pénzügyi csatornákon kívül érkező, készpénzben vagy áruként hazajuttatott jövedelmek csak részben jelennek meg a statisztikákban. A hazautalások nem egyszerűen jövedelempótló transzferek: családi döntésekbe, lakásépítésbe, oktatási kiadásokba, egészségügyi ellátásba és kisvállalkozások indításába épülnek be. Sok vidéki háztartásban a migráns rokontól érkező pénz a szegénységi küszöb alá kerülés elkerülésének vagy a gyermekek iskoláztatásának feltétele.
A dominikai diaszpóra emellett transznacionális társadalmi teret hozott létre. A New York-i dominikai közösség, a bodegák, a hazautazási rituálék, az ingatlanvásárlások a származási településeken, a temetések és családi ünnepek finanszírozása mind azt mutatják, hogy a migránsok nem szakadnak el egyértelműen a Dominikai Köztársaságtól. Az 1990-es évek alkotmányos és választási reformjai fokozatosan elismerték a külföldön élő dominikai állampolgárok súlyát; a diaszpóra a dominikai politikai kampányokban is megszólított, megcélzott szereplővé vált. A kivándorlás ugyanakkor egyenlőtlenséget is termel: a külföldi jövedelmekhez hozzáférő családok és az ilyen hálózattal nem rendelkező háztartások közötti szakadék a helyi társadalomban is érzékelhető. A diaszpóra témáját összehasonlító keretben a migráció története és a diaszpóra és transznacionális kapcsolatok alfejezet tárgyalja.
A haiti munkaerő jelenléte a Dominikai Köztársaságban a 20. század eleji cukoripari terjeszkedésig nyúlik vissza. A cukornád-ültetvények idénymunkásai, később az építőipar, a mezőgazdaság, a turizmus és a háztartási munka résztvevői közé haiti állampolgárok és haiti származású dominikaiak egyaránt tartoztak. A bateyek, az ültetvények melletti munkástelepek a cukornádipar összehúzódása után is lakóhelyül szolgáltak; ezekben a településekben a lakhatás, az ivóvíz, a csatornázás, az egészségügy és az oktatás mutatói a nemzeti átlagnál tartósan rosszabbak. Az ENSZ, az Emberi Jogi Bizottság és más nemzetközi szervezetek jelentései évtizedek óta dokumentálják ezt az egyenlőtlenséget, de a bateyek lakosságának pontos létszámáról nincs megbízható regiszter.
A haiti származású lakosság jogi helyzete a 2010-es években vált a legélesebb viták tárgyává. A 2010. évi alkotmány a területi születés elvét (jus soli) úgy szűkítette, hogy az „átutazónak” minősített külföldiek gyermekei nem kaptak automatikus állampolgárságot. A dominikai alkotmánybíróság 2013-ban hozott 168-13. számú ítélete ezt a korlátozást visszamenőlegesen alkalmazta, így sok, a Dominikai Köztársaságban született, haiti felmenőkkel rendelkező személy elvesztette vagy nem tudta igazolni dominikai állampolgárságát. Az ítéletet a dominikai hatóságok az alkotmány és a bevándorlási szuverenitás érvényesítéseként mutatták be; az ENSZ, az Amerika-közi Emberi Jogi Bizottság és számos jogvédő szervezet szerint viszont tömeges megfosztást, hontalanságot és nemzetközi jogi kötelezettségszegést idézett elő. A 2014. évi 169-14. számú törvény rendezési eljárást hozott létre, ám annak elérhetőségét, határidőit és dokumentumkövetelményeit a jogvédők hiányosnak, a hatóságok elegendőnek ítélték. Az érintettek számáról nincs egyetértés: a jogvédő szervezetek százezres nagyságrendet említenek, a hivatalos becslések alacsonyabbak.
A mindennapi gyakorlatban a haiti migránsok és a sötétebb bőrű, haiti származásúnak nézett dominikai állampolgárok gyakran szembesülnek igazoltatással, okmányok nélküli munkavállalással, önkényes őrizettel és kitoloncolással. Az emberi jogi szervezetek ezt rasszista profilalkotásként és az úgynevezett antihaitianismo hosszú történetének folytatásaként írják le; a dominikai kormányzat a bevándorlási törvények érvényesítéséről és a nemzetbiztonságról beszél. A „haiti” megjelölés a dominikai közbeszédben nem pusztán állampolgársági, hanem gyakran etnikai-faji kategóriaként is működik, ami megnehezíti annak eldöntését, hogy egy adott jogsértés a migrációs státuszból, a bőrszínből vagy a társadalmi osztályból következik. A múlt emlékezete is szerepet kap: az 1937. évi, „petrezselyem-mészárlásként” ismert Trujillo-kori erőszak emlékezete (lásd: Az amerikai megszállás és Trujillo) a haiti–dominikai viszony legsúlyosabb traumájaként van jelen. A haiti oldalról a 2010 utáni többszöri válság, különösen a 2020-as évek haiti biztonsági összeomlása (lásd: Haiti 2010–2026: államcsőd, bandák és a jelenkor) további migrációs nyomást gyakorol a határvidékre.
A Dominikai Köztársaság a 2000-es években Latin-Amerika egyik leggyorsabban növekvő gazdasága volt, ám a növekedés nem hozott arányos társadalmi kiegyenlítődést. A jövedelmi egyenlőtlenséget mérő Gini-együttható a 2010-es években a különböző adatforrások szerint 0,44 és 0,50 között mozgott, ami a latin-amerikai országok egyenlőtlenebb felébe helyezi az országot. A hivatalos szegénységi ráták a 2000-es években csökkentek, de a 2020. évi világjárvány, a turizmus visszaesése és az élelmiszerárak emelkedése újra növelte a szegénységben élők arányát; a mérési küszöbtől és az adatforrástól függően a szegénységi mutató a 2010-es években gyakran 20–30 százalék közötti sávban mozgott. A statisztikák azonban nem mutatják a tartós, többdimenziós szegénységet, a lakhatási bizonytalanságot és a szociális védelem hiányát.
Az egyenlőtlenség területileg is látható. A keleti turisztikai pólus, Santo Domingo és a nagyvárosi övezet magasabb jövedelmi és foglalkoztatási mutatókat produkál, míg a nyugati határvidék, a déli tartományok, a bateyek és a vidéki hegyvidék alacsonyabb iskolázottsággal, gyengébb infrastruktúrával és magasabb szegénységi aránnyal rendelkezik. A vidéki mezőgazdaság, különösen a kisparaszti gazdaságok, kevésbé részesült a turizmus és a szabad zónák növekedéséből. A nők a turizmusban és a háztartási munkában nagy arányban foglalkoztatottak, de gyakran informálisan, alacsony bérért és szociális védelem nélkül; a haiti származású nők ezen belül is kiszolgáltatottabb helyzetben vannak.
A munkaerőpiac egyik tartós jellemzője az informalitás. A foglalkoztatottak jelentős része nem formális szerződéssel dolgozik, ami alacsony adóbevételt, gyenge nyugdíj- és egészségbiztosítási lefedettséget, valamint a munkajogi védelem gyakorlati hiányát eredményezi. A turizmus és az építőipar konjunktúrái formális munkahelyeket is teremtettek, de ezek egy része szezonális, alacsony termelékenységű és a külföldi kereslet ingadozásának kitett. A középosztály bővülése a 2000-es években inkább a fogyasztás és a hazautalások növekedésén alapult, mint a belső termelékenység tartós emelkedésén.
A társadalmi feszültségek a 2010-es évek végétől több alkalommal utcai tiltakozásokban is megjelentek. A korrupcióval, a közszolgáltatások minőségével és a növekedés hasznainak elosztásával kapcsolatos elégedetlenség különösen a 2020. évi választási évben erősödött fel; ezeket a politikai következményeket azonban a Dominikai Köztársaság 2026-ban alfejezete tárgyalja. Az egyenlőtlenség mérésének és értelmezésének összehasonlító keretét az egyenlőtlenség és a szegénység fejezet adja.
A turizmusra vonatkozó adatok forrása a Dominikai Köztársaság központi bankja, a turisztikai minisztérium, a nemzeti statisztikai hivatal, továbbá az ENSZ Turisztikai Világszervezete és a Világbank. Az érkezések és a devizabevételek között jelentős módszertani különbségek vannak: a légi és tengeri határátlépések, a kirándulóhajó-utasok, a külföldön élő dominikaiak hazalátogatásai és a tényleges turisták kategóriái nem mindig különíthetők el egyértelműen. A turizmus GDP-hez való hozzájárulását a közvetlen, közvetett és indukált hatások eltérő becslési módjai miatt sávként kell kezelni. A 2020–2022. évi járvány adatai ráadásul hirtelen törést okoztak, így a trendekből levont következtetéseknél különösen fontos a bázis időpontja.
A diaszpóra létszámával kapcsolatban az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatala és a dominikai külügyi statisztikák eltérő kategóriákat használnak: a külföldön született bevándorlók, az amerikai állampolgárságú dominikai származásúak és az iratok nélkül élők becslései nem adhatók össze kritika nélkül. A hazautalások összege a jegybanki fizetésimérleg-statisztikákból szá rmazik, de a készpénzes és informális csatornák miatt alulbecsült lehet. A haiti származású lakosság és az iratok nélküli haiti munkavállalók számáról nincs hivatalos regiszter; a becslések százezres nagyságrendűek, és forrásonként jelentősen eltérnek. A 2013. évi alkotmánybírósági ítélet értelmezése jogilag vitatott: a dominikai bíróság szerint az ítélet az alkotmányos rend védelmét szolgálja, a nemzetközi emberi jogi testületek szerint viszont a visszaható hatály és az állampolgárságtól való megfosztás sérti a nemzetközi kötelezettségeket. A diszkrimináció mértékének mérése ugyancsak nehéz, mert a faji, etnikai és migrációs kategóriák a dominikai statisztikákban nem mindig szerepelnek, és az érintettek gyakran nem tesznek panaszt a hatóságoknál.
A Dominikai Köztársaság modern gazdasága a turizmusra, a kivándorlók hazautalásaira és a szolgáltatásokra épült; ezek az ágazatok gyors növekedést, de egyenlőtlen eloszlást hoztak. A turizmus a partvidéki pólusokba koncentrálódott, az all-inclusive modell pedig a bevételek egy részét kivonta a helyi körforgásból. A dominikai diaszpóra milliós nagyságrendű közössége stabil transzferekkel és transznacionális kapcsolatokkal kötötte össze az országot az Egyesült Államokkal és más célországokkal. A haiti munkavállalók és a haiti származású lakosság helyzete a gazdasági kiszolgáltatottság, a jogi bizonytalanság és a történeti diszkrimináció egymásba fonódó következménye. A társadalmi egyenlőtlenségek a növekedés ellenére tartósan magasak maradtak; a 2020-as években a járvány, az infláció és a haiti válság újra megmutatta a dominikai nyitott gazdaság sérülékenységét.