A 21. század elején a Kelet- és Közép-Ázsia régió egyik legsúlyosabb környezeti kihívása az éghajlatváltozás és az azzal összefonódó környezeti válság. Ez a válság nem egységes, természeti katasztrófák sorozata, hanem a térség hosszú távú gazdasági, társadalmi és politikai folyamatainak következménye. A Himalája gleccsereinek olvadása, a sivatagosodás, az Aral-tó kiszáradása, a városi légszennyezés és a szélsőséges időjárási események mind olyan jelenségek, amelyeket a történeti döntések – a gyarmati és posztgyarmati földhasználat, a szocialista nagyipari átalakítás, a piaci reformok, a demográfiai növekedés és a globális energiafogyasztás – alakítottak. Az éghajlatváltozás mint globális folyamat tudományos konszenzuson alapul: az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) jelentései és a meteorológiai szolgálatok mérései egyaránt azt mutatják, hogy a régió az átlagosnál gyorsabb felmelegedést tapasztal. Ugyanakkor a konkrét katasztrófák okainak és a felelősségnek a kérdése már vitatott értelmezések, nemzeti érdekek és emlékezetpolitikai állítások mezőnyébe tartozik. Ez az alfejezet a főbb környezeti válságokat és az azokra adott alkalmazkodási kísérleteket tárgyalja, különös tekintettel a 20. század közepétől 2026-ig terjedő időszakra.
A Hindu Kush–Himalája (HKH) régió, amely magába foglalja a Himalája és a Tibeti-fennsík magashegyi területeit, Kína délnyugati részétől Indián, Nepálon és Bhutánon át Pakisztánig húzódik. E térség gleccserei és hótakarói jelentős víztartalékot képeznek a folyók számára. A műholdas mérések és a terepi gleccsermonitoring egyaránt dokumentált tényként rögzítik, hogy a gleccserek a 20. század második felétől kezdve gyorsuló ütemben veszítenek tömegükből. A világűrből származó, hosszú idősoros adatsorok azt mutatják, hogy a HKH régió gleccsereinek visszahúzódása az 1970-es évektől folyamatos. A tudományos konszenzus szerint ennek oka elsősorban a légkör melegedése, amelyet az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése okoz. A pontos ütem modellfüggő: egyes projekciók 1,5 Celsius-fokos globális felmelegedés esetén a régió gleccsertömegének mintegy egyharmadának, magasabb kibocsátási forgatókönyvek esetén kétharmadának elvesztését vetítik előre a 21. század végére. Ezek a számok statisztikai becslések, és a bizonytalanságukat minden értékelésben jelölni kell.
A gleccserek olvadásának társadalmi következményei közvetlenül érintik a nagy folyamrendszereket. Az Indus, a Gangesz, a Brahmaputra, a Jangce, a Sárga-folyó és a Mekong vízgyűjtő területe részben a himalájai hóolvadékra támaszkodik. A tudományos modellek szerint az olvadás rövid távon megnövelheti a folyók vízhozamát, ami árvizek kockázatát jelenti; hosszú távon azonban a gleccsertömeg csökkenésével a száraz évszakokban csökkenhet a vízellátás, ami feszültséget okozhat a folyóparti országok között. A Himalája több mint 240 millió ember vízellátását befolyásolja közvetlenül, és több mint 1,5 milliárd ember életét érinti közvetve a folyók által. E számok statisztikai becslések, amelyek a népszámlálási és földhasználati adatoktól függően eltérhetnek.
A gleccsertavak – az olvadó gleccserek visszahúzódásával létrejött morénagátas tavak – hirtelen kitörései (GLOF, angolul glacial lake outburst flood) dokumentált katasztrófákként szerepelnek a régió történetében. Nepálban és Bhutánban a 20. század során több tucat ilyen eseményt jegyeztek fel. Az 1994-es nepáli Dig Tsho gleccsertó kitörése például elpusztított egy vízierőművet és lakóházakat, és legalább huszonegy ember halálát okozta. A gleccsertavak kockázatának értékelése a hegységi államok – Nepál, Bhután, India, Kína – és a nemzetközi fejlesztési szervezetek együttműködésében zajlik, de a pontos halálozási és anyagi kárstatisztikák eltérhetnek a forrástól függően. A Himalája gleccsereinek olvadása tehát nem csupán jövőbeli prognózis, hanem már jelen idejű, dokumentált környezeti és társadalmi folyamat.
A sivatagosodás a régió száraz területein – Közép-Ázsiában, Kína északi és északnyugati részén, valamint Mongóliában – hosszú történeti folyamat, amelyet a természeti szárazság és a földhasználati gyakorlatok együttesen alakítanak. A 20. században a szovjet mezőgazdasági kollektivizálás és a közép-ázsiai öntözéses gyapottermelés kiterjesztése jelentős talajsó-felhalmozódást és a legelők túlterhelését okozta. Kínában az 1950-es évek utáni mezőgazdasági expanzió, a tűzifa-gyűjtés és a túllegeltetés a belső-mongóliai és a Hszincsiangban lévő füves területek degradálódásához vezetett. Mongóliában a nomád állattartás és a bányászati tevékenység – különösen a szén- és rézbányászat – a talajvíz kimerüléséhez és a legelők minőségének romlásához járult hozzá. A folyamatot súlyosbítja a klímaváltozás, amely a csapadékmintázatok megváltozását és a hőmérséklet emelkedését hozza.
A porviharok a sivatagosodás egyik leglátványosabb következményei. A sivatagosodott területekről felszálló por a távoli városok, például Peking, Szöul, Tokió és akár az észak-amerikai partvidék levegőminőségét is rontja. A kínai kormányzat az 1970-es évek végétől indította el az ún. „Három-Észak védőerdősáv” (Three-North Shelterbelt) programot, amelyet a köznyelvben „Zöld Nagy Falként” is emlegetnek. A program dokumentált tényként létezik, és több milliárd fa elültetésével kísérli meg a sivatag terjedésének lassítását. Hatékonysága azonban vitatott: egyes ökológusok szerint a monokultúrás, nem őshonos fafajok ültetése növelheti a vízfogyasztást és nem állítja meg a talajromlást, más szakértők hangsúlyozzák a program szerepét a homokviharok gyakoriságának csökkentésében. A tudományos vita élénk, és a program környezeti mérlege nem egyértelmű.
Közép-Ázsiában a szovjet időszakból örökölt öntözőrendszerek karbantartásának hiánya, a vízhasználati egyenlőtlenségek és a klímaváltozás együttesen fokozzák a sivatagosodást. Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén a félsivatagos területek terjeszkednek, a talajvíz szintje süllyed, a legelők eltartóképessége csökken. A helyi közösségek – különösen a pásztorkodó csoportok – életfeltételei romlanak, ami belső migrációhoz és a hagyományos életmód átalakulásához vezet. Ez a folyamat szorosan kapcsolódik A migráció és a demográfiai változások alfejezetben tárgyalt népességmozgásokhoz.
Az Aral-tó kiszáradása a 20. század egyik legnagyobb, ember okozta környezeti katasztrófája, amely a szovjet közép-ázsiai modernizáció történetéhez kapcsolódik. A tó az 1960-as években a világ egyik legnagyobb lefolyástalan tava volt, területét műholdas és térképészeti mérések mintegy 68 000 négyzetkilométerre becsülték. A szovjet vezetés az 1960-as évektől a közép-ázsiai gyapottermelés drasztikus növelését tűzte ki célul, amihez az Amu-darja és a Szir-darja folyók vizét öntözőcsatornákba terelték. A vízkivétel következtében a tó vízszintje fokozatosan csökkent, területe zsugorodott, sótartalma megnőtt. A halászat – amely a helyi közösségek megélhetésének alapja volt – összeomlott, a hajók a visszahúzódó vízparton rekedtek.
A tó kiszáradása a szovjet rendszer dokumentált környezeti öröksége, és a tudományos konszenzus szerint elsősorban az öntözéses gyapotmonokultúra következménye. A szovjet mezőgazdasági politika a gyapotot stratégiai nyersanyagként kezelte, és a termelési célok teljesítése érdekében figyelmen kívül hagyta a víz- és talajtani következményeket. Ez a megközelítés a modernizációs eredmények – az ipari növekedés, a foglalkoztatás, az iskolázottság – mellett súlyos környezeti és társadalmi károkat okozott. Az Aral-tó kiszáradása tehát nem egyszerűen „szovjet bűn”, hanem egy, a korabeli nagyipari fejlesztési logika következménye, amelynek mérlegét a posztszovjet államokban eltérően értékelik.
A tó zsugorodásának egészségügyi hatásai Katasztrofálisak voltak a környező települések lakói számára. A kiszáradt mederből felszálló só- és porviharok növényvédőszer-maradványokat, nehézfémeket és egyéb szennyező anyagokat szállítanak, ami légúti megbetegedések, daganatos betegségek és csecsemőhalandóság emelkedéséhez vezetett a régióban, különösen Karakalpaksztánban, Üzbegisztán autonóm köztársaságában. Az egészségügyi statisztikák azonban gyakran hiányosak, a szovjet időszakból származó adatok módszertana nem mindig megbízható, ezért a halálozási becslések széles sávban mozognak.
A függetlenné válás után Kazahsztán és Üzbegisztán, valamint a nemzetközi szervezetek beavatkozással próbálták enyhíteni a válságot. A kazah oldalon a Szir-darja alsó folyásánál létrehozott gátak és a Kis-Aral elnevezésű részmedence vízszintjének részleges helyreállítása dokumentált eredmény: a Kis-Aral vízszintje emelkedett, a sótartalma csökkent, és a helyi halászat bizonyos mértékig újraéledt. Az eredeti tó nagy része azonban már nem állítható helyre, a folyamat részben visszafordíthatatlan. Az Aral-tó esete a szovjet utódállamok vízmegosztási vitáinak állandó hivatkozási pontja, és az emlékezetpolitikai vitákban is megjelenik: egyesek a szovjet modernizáció kudarcaként, mások a közép-ázsiai államok közötti együttműködés hiányának következményeként értékelik. A részletesebb szovjet korszakot A szovjet Üzbegisztán és a kollektivizálás, a jelenkori vízpolitikát pedig Üzbegisztán 2026-ban: reformok, gazdaság, identitás tárgyalja.
A légszennyezés a régió nagyvárosaiban az egyik legnagyobb közegészségügyi kockázat. Kína, India, Mongólia és Közép-Ázsia iparosodása és urbanizációja a 20. század második felétől, különösen az 1990-es évektől kezdve növelte a szálló por (PM10, PM2.5), a kén-dioxid, a nitrogén-oxidok és a troposzférikus ózon koncentrációját. A levegőminőségi mérőhálózatok adatai dokumentált tényként mutatják, hogy Delhi, Peking, Ulánbátor, Taskent és más nagyvárosok téli időszakban rendszeresen meghaladják az Egészségügyi Világszervezet (WHO) irányértékeit. A pontos napi értékek a mérőállomások elhelyezkedésétől és a meteorológiai viszonyoktól függően változnak, ezért az egyes városokra vonatkozó friss adatok ellenőrzést igényelnek.
Az indiai Delhi légszennyezése különösen az őszi–téli hónapokban válik súlyossá, amikor a mezőgazdasági tarlóégetés, a közlekedési kibocsátás, az építési por és a háztartási szilárd tüzelőanyagok használata együttesen szmogot okoz. A kormányzat 2019-től kezdve időszakos korlátozásokat vezetett be, például iskolabezárásokat és járműkorlátozásokat, de a probléma strukturális okai – a szegénység, az energiaellátás, a mezőgazdasági gyakorlat – továbbra is fennállnak. A légszennyezés egészségügyi hatásairól szóló becslések széles sávban mozognak: az évente a légszennyezésnek tulajdonított halálozások számát India esetében több százezertől milliós nagyságrendig terjedő statisztikai becslések adják meg, a módszertan és az expozíciós adatok függvényében.
Kína 2013-ban, a pekingi szmogválság után hirdetett „háborút a légszennyezés ellen”. A kínai kormányzat szigorú intézkedéseket vezetett be: széntüzelésű erőművek korlátozása, ipari kibocsátási normák szigorítása, a megújuló energiaforrások támogatása és a városi közlekedés villamosítása. A műholdas és felszíni mérések szerint Peking és a nagyvárosok PM2.5 koncentrációja a 2010-es években jelentősen csökkent. A levegőminőség javulása dokumentált tény, de a hivatalos kínai adatok és a független mérések közötti eltérések időnként vitát váltanak ki. Kína szén-dioxid-kibocsátása azonban továbbra is a világon a legnagyobb, mivel az ország energiaellátásának jelentős része széntüzelésen alapul. A gazdasági növekedés és a környezeti terhelés közötti feszültséget A gazdasági integráció és a kereskedelmi hálózatok is tárgyalja.
Mongóliában Ulánbátor téli légszennyezése különösen súlyos probléma. A város környéki, fűtetlen ger negyedekben élő háztartások télen széntüzelésű kályhákkal fűtenek, ami extrém magas PM2.5 koncentrációt okoz. A mongol kormány és a nemzetközi fejlesztési szervezetek próbálják a szénfűtést elektromos vagy fűtőolajos rendszerekre cserélni, de a szegénység és az infrastrukturális hiány akadályozza a gyors átállást. A helyzet részletesebben Mongólia 2026-ban: bányászat, nomadizmus, geopolitika alfejezetben jelenik meg.
Az éghajlatváltozás tudományos konszenzusa szerint a felmelegedés növeli a szélsőséges időjárási események – hőhullámok, árvizek, aszályok, trópusi ciklonok – gyakoriságát és intenzitását. A régióban ez különösen érzékenyen érinti a monszunövezetet, a folyami deltákat és a partvidéki városokat. A konkrét események és az éghajlatváltozás közötti okozati összefüggés azonban gyakran vitatott: az attribúciós tudomány – amely az egyes események valószínűségét próbálja megbecsülni klímaváltozással és anélkül – eredményei eseti jellegűek, és a legtöbb katasztrófa esetében a természeti változékonyság és a helyi földhasználat is szerepet játszik.
A dél-ázsiai monszun árvizei és aszályai rendszeresen súlyos emberi és anyagi károkat okoznak. A 2010-es pakisztáni árvíz, a 2013-as észak-indiai (Uttarakhand) árvíz és a 2022-es pakisztáni árvíz dokumentált katasztrófák, amelyek milliókat érintettek. A 2022-es pakisztáni árvizet több nemzetközi elemzés – köztük a World Weather Attribution csoport – részben az éghajlatváltozásnak tulajdonította, de a pontos hozzájárulás mértéke vitatott. A halálos áldozatok és a gazdasági károk statisztikái eltérőek a kormányzati, a humanitárius és a tudományos forrásokban; ezeket mindig becslésként kell kezelni.
Az indiai hőhullámok gyakorisága és intenzitása a 21. században nőtt. A 2015-ös indiai hőhullám, amelyben több ezer ember halt meg, és a 2022-es, szintén több ezer áldozatot követelő hőhullám dokumentált események. A klímatudósok konszenzusa szerint a hőhullámok valószínűsége az éghajlatváltozás miatt nőtt, de a halálozási számokban a hőségriasztások, a hűtési infrastruktúra és a szociális körülmények is szerepet játszanak. A hőség különösen a szabadtéri munkásokat, a hajléktalanokat és az időseket sújtja, ami a környezeti igazságosság kérdését veti fel.
A kelet-ázsiai tájfunok és trópusi ciklonok is gyakoribbá és intenzívebbé válhatnak a melegebb óceánok miatt. Japán, a Koreai-félsziget és Kelet-Kína partvidéke rendszeresen ki van téve ezeknek a viharoknak. A 2004-es, a 2013-as és a 2019-es tájfunok dokumentált károkat okoztak Japánban és Koreában. Az attribúciós vizsgálatok szerint az éghajlatváltozás növeli a heves esőzések valószínűségét, de az egyes tájfunok pályája és ereje nagyban függ a természetes változékonyságtól. A szélsőséges időjárási események tehát fokozzák a meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket, és a legsérülékenyebb csoportokat sújtják leginkább.
A régió államai – Kína, India, Japán, a Koreai-félsziget államai, Oroszország, Kazahsztán, Üzbegisztán, Mongólia, Nepál és Bhután – különböző mértékben fogadtak el klímapolitikai intézkedéseket. A nemzetközi keretet az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) és a 2015-ös párizsi megállapodás adja, amelyet a térség államai ratifikáltak. A párizsi megállapodás célja a globális felmelegedés 2 Celsius-fok alatt tartása, lehetőleg 1,5 fok alatt. Az egyes országok vállalásai (NDC-k) azonban eltérő ambíciójúak, és a teljesítésük ellenőrzése politikai viták tárgya.
Kína 2020-ban jelentette be, hogy szén-dioxid-kibocsátása 2030 előtt eléri a csúcsát, és 2060-ra karbonsemlegessé válik. India 2070-re tűzte ki a karbonsemlegességet. Japán és Dél-Korea 2050-re, Oroszország 2060-ra vállalt karbonsemlegességet. Ezek a vállalások dokumentált kormányzati bejelentések, de a megvalósításukhoz szükséges szakpolitikai lépések – a széntüzelés kivezetése, a megújuló energia bővítése, az energiahatékonyság javítása – eltérő ütemben haladnak. Kína a világ legnagyobb szél- és napenergia-kapacitását építette ki, de közben új széntüzelésű erőműveket is engedélyezett. India a megújuló energia terén jelentős növekedést ért el, de energiaellátásának nagy része továbbra is szén alapú.
A klímaadaptáció a régióban gyakran a vízgazdálkodásra, a mezőgazdasági gyakorlatok átalakítására és a korai előrejelző rendszerek fejlesztésére irányul. A Himalája államai – Nepál, Bhután, India, Kína – gleccsertó-megfigyelő hálózatokat működtetnek, korai riasztó rendszereket telepítenek, és védőgátakat építenek. Bhután az ún. „bruttó nemzeti boldogság” politikájának részeként hangsúlyozza a környezetvédelmet, és alkotmánya előírja az erdőborítás fenntartását. Nepál a földrengések és árvizek kettős kockázatával küzd, és a nemzetközi segélyektől függ. A klímaadaptáció finanszírozása azonban vitatott: a feltörekvő országok – India, Kína, a közép-ázsiai államok – azt hangsúlyozzák, hogy a történelmi iparosodott országoknak nagyobb felelősséget kell vállalniuk a finanszírozásban, míg a fejlett országok a jelenlegi kibocsátási trendekre hivatkoznak. Ez a vita a „közös, de differenciált felelősség” elvének értelmezéséről folyik.
A környezeti válság és a klímaadaptáció szorosan összefügg a régió gazdasági és társadalmi átalakulásával. A víz- és energiaellátás, a városi levegőminőség és a mezőgazdasági termelékenység kérdései nagyban meghatározzák a politikai stabilitást. A klímaváltozás hatásai – a tengerszint emelkedése, a hőhullámok, az árvizek – tovább növelhetik a belső migrációt, és feszültségeket kelthetnek a határ menti vízmegosztásban. E kérdéseket a A régió 2026-ban: nagyhatalmi verseny és jövő alfejezet tárgyalja részletesebben.
Az alfejezet fő forrásai a következők: az IPCC értékelő jelentései, amelyek a kormányközi tudományos testület által áttekintett klímatudományi konszenzust foglalják össze; a nemzeti meteorológiai és vízügyi szolgálatok adatsorai; a műholdas távérzékelési adatok, amelyek a gleccserek, a felszínborítás és a levegőminőség időbeli változását rögzítik; a katasztrófavédelmi és humanitárius szervezetek jelentései; valamint a nemzetközi fejlesztési intézmények (Világbank, Ázsiai Fejlesztési Bank, ENSZ) környezeti értékelései.
A bizonytalanságok több szinten jelentkeznek. Először, a gleccserek jövőbeli olvadására vonatkozó előrejelzések a kibocsátási forgatókönyvektől és a gleccsermodellek paramétereitől függenek; a becslések széles sávban mozognak, és még a tudományos konszenzuson belül is viták vannak a regionális részletekről. Másodszor, a sivatagosodás és a talajdegradáció mértékének mérése a távérzékelési módszerek és a földhasználati osztályozások eltérései miatt pontatlan. A porviharok gyakoriságának trendjei például eltérőek lehetnek a mérőállomások számától függően.
Harmadszor, az Aral-tóval kapcsolatos adatok – a tó területe, vízszintje, a só- és porviharok egészségügyi hatásai – részben hiányosak. A szovjet időszakból származó statisztikák módszertani korlátai miatt a halálozási és megbetegedési becslések vitathatók. A posztszovjet államok gyakran eltérő adatokat közölnek, és a független ellenőrzés nehézkes. A légszennyezési adatok esetében a hivatalos kínai vagy indiai mérések és a független alulról szerveződő monitorok közötti eltérések időnként politikai vitákhoz vezetnek. A szélsőséges időjárási események halálos áldozatainak számai a jelentési láncokban gyakran felül- vagy alulbecsültek.
Végül, a klímapolitikai vállalások teljesítése és a finanszírozási kötelezettségek kapcsán az államok saját bejelentései és a független értékelések eltérhetnek. A szerződés szellemében a szöveg nem foglal állást abban, hogy például a kínai faültetési program vagy az indiai széntüzelés kivezetése „sikeres” vagy „kudarcos”; ehelyett bemutatja az eltérő értékeléseket és a mögöttes érdekeket.
A Kelet- és Közép-Ázsia régióban az éghajlatváltozás és a környezeti válság a 20. század második felétől dokumentált, tudományos konszenzuson alapuló folyamat, amelyet a történeti földhasználat, a szocialista nagyipari fejlesztés, a posztkoloniális és posztszovjet gazdasági átalakulás, valamint a globális üvegházhatású gázkibocsátás együttesen okoz. A Himalája gleccsereinek olvadása a folyami vízellátást és a gleccsertó-kitörések kockázatát növeli; a sivatagosodás a száraz területeken a talaj és a legelők romlását okozza; az Aral-tó kiszáradása a szovjet gyapotprogram következménye, és a posztszovjet államok egyik legnagyobb környezeti traumája. A légszennyezés a nagyvárosokban súlyos közegészségügyi kockázat, a szélsőséges időjárási események gyakorisága és intenzitása nő. Az államok klímaadaptációs és enyhítési politikái eltérőek, és a nemzetközi klímafinanszírozás körüli viták a történelmi felelősségről és a jelenlegi kibocsátási trendekről élesek. A környezeti válság nem egyszerűen „természeti csapás”, hanem a társadalmi, gazdasági és politikai döntések következménye, amely áldozatközpontú, forráskritikai megközelítést igényel.