A litván és a lengyel történelem 14. század végi összekapcsolódása nem egyetlen szerződés következménye volt, hanem csaknem két évszázadon át tartó, eltérő intenzitású intézményi közeledés eredménye. A litván nagyfejedelmek számára a lengyel koronával való szövetség egyszerre jelentett védelmet a Német Lovagrend ellen, dinasztikus legitimációt és utat a latin kereszténység világába. A lengyel nemesség számára az unió a keleti terjeszkedés, a termékeny földek és a dinasztikus folytonosság ígéretét hordozta. E fejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át ez a dinasztikus kapcsolat fokozatosan valós államközösséggé, amely a kora újkorban a kontinens egyik legnagyobb területű politikai alakulatává vált. A folyamat során ugyanakkor a nemesség jogi egységesülése, a városok eltérő fejlődési pályája és a vallási megosztottság olyan feszültségeket hozott létre, amelyek a 17. század második felétől egyre inkább meghatározták a Lengyel–Litván Köztársaság (lengyelül Rzeczpospolita Obojga Narodów, litvánul Abiejų Tautų Respublika, azaz „Két Nemzet Köztársasága”) belső viszonyait.
A korábbi fejezetben tárgyalt litván államépítés A balti törzsek és a Litván Nagyfejedelemség arra a kérdésre vezetett, hogy a keleti ortodox rurikida fejedelemségek örökségét magába olvasztó, pogány uralkodóház által irányított, területileg hatalmas Litvánia miként találhatta meg helyét a latin kereszténység által meghatározott európai politikai rendben. A krewoi unió (1385) erre a dilemmára adott dinasztikus választ, ám a két állam viszonya még évszázadokig vitatott maradt mind a kortárs politikai elit, mind a későbbi történetírás számára.
A krewoi szerződés (1385) dokumentált tényként ismert, pontos tartalma azonban a történészek között vitatott. A fennmaradt oklevél szerint Jogaila litván nagyfejedelem (lengyelül Jagiełło, litvánul Jogaila) ígéretet tett arra, hogy megkeresztelkedik, feleségül veszi a lengyel trón örökösének tekintett Hedviget (lengyelül Jadwiga), és „örökre hozzácsatolja” litván és orosz területeit a Lengyel Királysághoz. A latin szövegben szereplő applicare ige értelmezése hosszú vita tárgya: a lengyel álláspont szerint Litvánia bekebelezését, a litván értelmezés szerint csupán dinasztikus perszonálunió létrehozását jelentette. A 20. századi litván történetírás különösen hangsúlyozta, hogy Jogaila nem rendelkezhetett volna a litván bojárok és a részfejedelmek beleegyezése nélkül az állam teljes feladásáról; a lengyel kutatás egy része viszont a szerződés szövegét szó szerint értelmezte. A mai tudományos konszenzus szerint a krewoi oklevél elsősorban politikai szándéknyilatkozat volt, amelynek gyakorlati végrehajtása azonnal ütközött a litván elit ellenállásába.
1386-ban Jogailát II. Ulászló néven lengyel királlyá koronázták, és megkeresztelkedett; a litvániai tömeges keresztelésre 1387-ben került sor. A latin rítusú kereszténység felvétele alapvetően alakította át a litván társadalom belső szerkezetét: a katolikus egyház intézményei, a püspökségek és a plébániák a lengyel mintát követték, és a katolikus vallás fokozatosan a litván nemesség identitásának részévé vált. Ugyanakkor a Litván Nagyfejedelemség területének jelentős része – a mai Fehéroroszország és Ukrajna nagy része – ortodox maradt, és a keleti szláv elit továbbra is a rurikida hagyományban és a ruszin (rutén) nyelvben látta identitása alapját. A Jagelló-dinasztia tehát már a kezdetektől két különböző vallási és kulturális világot kormányzott.
A perszonálunió első évtizedei nem voltak folyamatosak. Jogaila unokatestvére, Vytautas (lengyelül Witold, litvánul Vytautas Didysis, azaz „Nagy”) 1392-ben a litván elit támogatásával gyakorlatilag önálló nagyfejedelemmé vált, és haláláig (1430) ténylegesen független belpolitikát folytatott. A vilniusi–radomi szerződés (1401) formálisan is elismerte Vytautas élethosszig tartó uralmát Litvániában, miközben Jogaila megtartotta a „legfőbb fejedelem” címet. Ez a kettős szerkezet – a lengyel király névleges fősége és a litván nagyfejedelem tényleges hatalma – hosszú időre meghatározta a két állam viszonyát.
Az 1410-es grünwaldi csata (a litván hagyományban Žalgiris, a németben Tannenberg) a lengyel–litván szövetség katonai csúcspontja volt: a lengyel korona és a litván haderő egyesült serege megsemmisítő vereséget mért a Német Lovagrendre. A csata emléke a későbbi lengyel és litván nemzeti történetírásban központi helyet kapott, ám az egykori esemény rekonstrukciója a források szűkössége miatt sok ponton bizonytalan: a részt vevő seregek létszámára vonatkozó becslések tág határok között mozognak, és a csata pontos helyszíne, lefolyása is vitatott. A lovagrend veresége nem szüntette meg a konfliktust – a toruni béke (1411) csak mérsékelt területi változásokat hozott –, de hosszú távon meggyengítette a rend államát, és megerősítette a litván–lengyel együttműködés katonai értékét.
A 15. században az unió kérdése ismétlődő viták tárgya volt. A litván nagyfejedelemség politikai elitje – a bojárok (litvánul bajorai), akikből fokozatosan a lengyel mintájú nemesség alakult ki – ragaszkodott az állam különállásához, saját hivatalaihoz, hadseregéhez és törvénykezéséhez. Ugyanakkor a lengyel nemesség a korona befolyásának növelését és a litván területek szorosabb integrációját szorgalmazta. A két állam közötti viszony azonban nem csupán jogi kérdés volt: a litván–lengyel határvidéken, különösen Podólia, Volhínia és Podlasia területén a lengyel nemesek birtokszerzése, a litván bojárok lengyel mintájú privilégiumokért folytatott küzdelme és a városi jog átvétele mind a társadalmi közeledés irányába hatott.
A 15. század közepétől a moszkvai nagyfejedelemség egyre erősebb katonai nyomást gyakorolt a Litván Nagyfejedelemség keleti határaira. A moszkvai uralkodók magukat a Kijevi Rusz örököseinek tekintették, és fokozatosan magukhoz csatolták a litván fennhatóság alatt álló keleti szláv területeket. Ezzel párhuzamosan a litván ortodox elit egy része is Moszkva felé orientálódott, ami tovább gyengítette a nagyfejedelemség belső kohézióját. Ez a katonai és belpolitikai nyomás növelte a lengyel támogatás iránti igényt, és hozzájárult az unió intézményesítésének felgyorsulásához.
A 16. század elején, Zsigmond Ágost (lengyelül Zygmunt August, litvánul Žygimantas Augustas) uralkodása alatt (1548–1572) az unió kérdése a lengyel és litván politikai élet központi témájává vált. A király, aki egyben litván nagyfejedelem is volt, személyes érdekeltsége és a lengyel nemesi országgyűlés (szejm) nyomása egyaránt a szorosabb integráció felé mutatott. Ugyanakkor a litván mágnások – különösen a Radziwiłł (litvánul Radvila) család, amely a nagyfejedelemség legerősebb politikai szereplője volt – hevesen ellenezték az állam függetlenségének felszámolását. A vita nem csupán jogi, hanem társadalmi és gazdasági feszültségeket is felszínre hozott: a litván nemesség szélesebb rétegei a lengyel mintájú nemesi szabadságjogok kiterjesztését, a mágnások viszont befolyásuk megőrzését akarták.
Az 1569-es lublini unió (lengyelül Unia lubelska, litvánul Liublino unija) volt az a kompromisszum, amely létrehozta a Két Nemzet Köztársaságát. A megállapodás értelmében Lengyelország és Litvánia közös uralkodót választott, közös országgyűlést (szejmet) hozott létre, közös külpolitikát folytatott, és közös pénzt vezetett be. Ugyanakkor Litvánia megtartotta saját hivatalait, saját hadseregét, saját törvénykönyvét – a harmadik Litván Statútum (1588) egészen a 18. század végéig hatályban maradt – és saját kincstárát. A lublini unió tehát nem olvasztotta be Litvániát a Lengyel Királyságba, hanem egy összetett, föderatív jellegű államalakulatot hozott létre. A litván történetírásban az unió értékelése a 19. század óta éles viták tárgya: egyes értelmezések a litván államiság fokozatos felszámolásának, mások a közös államban való túlélés racionális stratégiájának tekintik.
A lublini unió egyik legvitatottabb eleme a déli területek – Volhínia, Podólia és Kijevi vajdaság – Lengyelországhoz csatolása volt. A litván delegáció tiltakozása ellenére ezek a hatalmas, elsősorban ortodox és ruszin lakosságú területek a Lengyel Korona fennhatósága alá kerültek. Ez a döntés hosszú távon alapvetően alakította át a régió etnikai és társadalmi viszonyait, és a későbbi ukrán nemzeti történetírásban is központi referenciává vált. A kortárs forrásokból egyértelműen dokumentálható, hogy a litván küldöttek egy része az uniós tárgyalások során elhagyta a tárgyalótermet, tiltakozásul a területi veszteség ellen; a tényleges döntéshozatali mechanizmus azonban – a lengyel királyi hatalom és a szejm többségi nyomása – a korabeli politikai gyakorlat része volt.
A 16. században a reformáció gyorsan terjedt a Lengyel–Litván Köztársaság területén. A lutheránus tanok elsősorban a városi német polgárság körében találtak követőkre, míg a kálvinista (református) irányzat a litván és lengyel nemesség jelentős része, különösen a mágnások között nyert támogatókat. A Radziwiłł család egy része kifejezetten a kálvinizmus pártfogójává vált: Radziwiłł Miklós (litvánul Mikalojus Radvila Juodasis, azaz „Fekete”) a 16. század közepén a reformáció egyik legerősebb világi támogatója volt a régióban. A protestantizmus elterjedését elősegítette, hogy a lengyel–litván állam vallási türelme – amelyet a 20. századi történetírás olykor idealizált – a nemesi szabadságjogokból következett: a nemesek saját birtokaikon gyakorolhatták vallásukat, és a királyi hatalomnak nem volt intézményes eszköze a vallási egység kikényszerítésére.
A protestantizmus térnyerése Litvániában nem csupán vallási, hanem nyelvi és kulturális folyamat is volt. A reformáció hívei a litván nyelvű hitélet fejlesztését szorgalmazták, és ebben az időszakban jelentek meg az első litván nyelvű vallási nyomtatványok. Martynas Mažvydas katekizmusa (1547) – amelynek pontos címe és tartalma a fennmaradt példányok alapján rekonstruálható – a litván írásbeliség egyik legkorábbi emléke. Ugyanakkor a reformáció a keleti ortodox lakosság körében is éreztette hatását: kálvinista és szociniánus missziók próbáltak híveket szerezni az ortodox parasztság és a ruszin nemesség körében, bár ezek tartós eredménye korlátozott maradt.
Az ellenreformáció a 16. század utolsó harmadában bontakozott ki, és a jezsuita rend megtelepedése (1569-ben Vilniusban) hozott fordulatot. A jezsuiták oktatási intézményei – különösen a Vilniusi Egyetem (1579-ben alapítva) – a katolikus megújulás központjaivá váltak, és fokozatosan visszafordították a nemesség jelentős részét a katolicizmushoz. A rekatolizáció azonban nem volt erőszakos jellegű; a lengyel–litván állam a 16–17. században is megtartotta a viszonylagos vallási pluralizmust, bár a protestánsok politikai befolyása folyamatosan csökkent. A 17. század közepére a litván nemesség nagy többsége ismét katolikus volt, miközben a parasztság és a városi alsó rétegek között a protestantizmus nyomai tovább éltek.
A vallási kérdés szorosan összefonódott az etnikai és rendi identitással. A litván nemesség fokozatosan lengyel nyelvűvé és katolikussá vált, miközben a parasztság litván nyelvű maradt. Ez a nyelvi és felekezeti hasadék a Litván Nagyfejedelemség sajátos társadalomszerkezetét tükrözte: a politikai nemzet – a nemesség – egyre inkább lengyel kultúrájú volt, míg a jobbágyi sorban élő parasztság megőrizte helyi nyelveit és szokásait. Az ortodox ruszin nemesség egy része szintén a katolizáció és a polonizáció útjára lépett, ami a keleti szláv elit fokozatos beolvadásához vezetett a lengyel–litván nemesi társadalomba. Ezt a folyamatot a 16. század végén az 1596-os breszti unió tette láthatóvá, amely az ortodox egyház egy részét a pápai fennhatóság alatt álló görögkatolikus (unitus) egyházzá alakította. Az unió hosszú távú következményei – az ortodox és görögkatolikus közösségek közötti feszültségek, a ruszin identitás megosztottsága – a későbbi fejezetekben tárgyalt ukrán és belorusz történelem kulcskérdései.
A Lengyel–Litván Köztársaság gazdasági szerkezetét a 16–17. században a majorsági gazdálkodás (lengyelül folwark, litvánul palivarkas) és a roboton alapuló jobbágyrendszer határozta meg. A nemesi birtokokon a termelés elsősorban a nyugat-európai piacokra irányuló gabonaexportra összpontosult. A Visztula és a Daugava (Nyugati-Dvina) vízi útjain szállított gabona a balti-tengeri kikötőkbe, mindenekelőtt Gdańskba (németül Danzig) és Rigába került, ahonnan nyugat-európai kereskedők továbbították. A gabonaexport növekedése a nemesi birtokok területének növelésére és a jobbágyok terheinek fokozására ösztönzött: a robotnapok száma a 16. század folyamán folyamatosan emelkedett, és a jobbágyok személyes szabadsága fokozatosan megszűnt.
A jobbágyrendszer kialakulása Litvániában nem volt egységes folyamat. A nyugati, sűrűbben lakott területeken a majorsági gazdálkodás korábban és intenzívebben terjedt, míg a keleti és déli határvidéken a paraszti autonómia és a szabadabb birtoklási formák tovább fennmaradtak. Az 1588-as harmadik Litván Statútum jogi keretbe foglalta a jobbágyok helyzetét, és megerősítette a nemesi birtokjogot. A statútum – amelynek szövege rendkívül részletesen szabályozta a magánjogi és büntetőjogi viszonyokat – a litván jogtörténet kiemelkedő emléke, és egyben annak bizonyítéka, hogy a litván nemesség a lublini unió ellenére is megőrizte saját jogrendjét.
A városok szerepe a Litván Nagyfejedelemségben eltért a lengyel területek urbanizációs folyamataitól. A litván városok – Vilnius, Kaunas, Grodno – kisebbek voltak, és lakosságukban jelentős részt tettek ki a német, lengyel és zsidó kereskedők és kézművesek. A városi önkormányzat a magdeburgi jog mintájára alakult ki, és a városi polgárság a 16. században még viszonylag erős pozíciókkal rendelkezett. Ugyanakkor a nemesi gazdaság dominanciája és a paraszti árutermelés korlátozottsága behatárolta a belső piac fejlődését, ami hosszú távon a városok gyengeségéhez és a nemesi gazdaság túlsúlyához vezetett. A 17. század második felétől a háborús pusztítások – különösen az 1655–1660 közötti moszkvai és svéd megszállás – tovább erodálták a városi hálózatot, és a litván városok a 18. századra jelentősen visszaszorultak.
A nemesi gazdaság bővülése és a jobbágyság megszilárdulása a paraszti lakosság életkörülményeinek romlását hozta. A robotterhek növekedése, a földesúri bíráskodás kiterjedése és a paraszti költözési szabadság korlátozása a 17. századra a litván és ruszin parasztságot szinte teljesen röghöz kötötte. Ugyanakkor a keleti határvidéken – a mai Ukrajna területén – a jobbágyrendszer kiterjesztése ellenállásba ütközött, ami a kozák felkelések egyik társadalmi hátterét adta. A kozákság kérdése a későbbi ukrán történeti fejezetek A kozákok felemelkedése tárgyát képezi; itt csupán annyit szükséges jelezni, hogy a Litván Nagyfejedelemségből a Lengyel Koronához csatolt déli területek társadalmi feszültségei a 17. század közepétől visszahatottak a litván területekre is.
A Lengyel–Litván Köztársaság politikai rendszerének alapja a nemesi köztársaság ideológiája volt. Eszerint a politikai közösséget a nemesség alkotta, amely egyenlő jogokkal rendelkezett, és a királyt szabad választással emelte hatalomra. A liberum veto intézménye – amely lehetővé tette bármely országgyűlési követ számára az országgyűlés döntéseinek megvétózását – a nemesi szabadság szimbólumává vált, bár a 17. század második felétől egyre inkább a döntésképtelenség forrásaként működött. A nemesi köztársaság eszméje a lengyel politikai kultúra egyik központi eleme lett, és hatással volt a litván nemesi identitásra is.
A litván nemesség a 16–17. század folyamán fokozatosan átvette a lengyel nyelvet és a lengyel politikai gyakorlatot, ugyanakkor megőrizte a litván államiság tudatát. Ez a kettős identitás – „litván származású, lengyel kultúrájú nemzet” – a 18. századra a litván elit meghatározó önértelmezésévé vált. A korabeli forrásokban a „Litvánia” kifejezés elsősorban a Litván Nagyfejedelemség területét és politikai közösségét jelölte, nem pedig a mai értelemben vett etnikai Litvániát. A litván nyelv a nemesség körében a 17. századtól fokozatosan visszaszorult, és elsősorban a parasztság nyelveként élt tovább. A litván nyelvű írásbeliség – a reformáció korának kezdeményezései után – a 17–18. században megritkult, és csak a 19. századi nemzeti ébredés fedezte fel újra.
A litván identitás kérdése a lengyel–litván unió értelmezésének egyik legvitatottabb pontja. A 19–20. századi litván nemzeti történetírás hajlamos volt az uniót a litván államiság hanyatlásaként, a lengyel elnyomás kezdeteként ábrázolni. A lengyel történetírás ezzel szemben a közös állam polgári és kulturális teljesítményét hangsúlyozta. A mai kutatás árnyaltabb képet rajzol: a lublini unió intézményi keretei között a litván nemesség a 18. század végéig megőrizte saját törvénykezését, hadseregét és politikai szervezetét, és a litván államiság eszméje nem szűnt meg, hanem átalakult. A 19. századi litván nemzeti mozgalom ezt az örökséget részben újrafogalmazta, részben elutasította – erről a későbbi fejezet A litván nemzeti ébredés ad részletes képet.
A 17. század közepétől a Lengyel–Litván Köztársaságot egymást követő háborúk, belső felkelések és járványok sújtották. Az 1648-as kozák felkelés – amelyet Bohdan Hmelnickij vezetett – elsősorban a Lengyel Korona déli területeit érintette, de hatása a litván területekre is kiterjedt. Az 1654–1667 közötti moszkvai háború során az orosz csapatok elfoglalták a Litván Nagyfejedelemség jelentős részét, köztük Vilniust is (1655–1661 között orosz megszállás alatt). A megszállás pusztítása, a lakosság tömeges elhurcolása és a városok kifosztása a litván történeti emlékezetben „a nagy özönvíz” (litvánul Tvanas) néven maradt fenn. A svéd invázió (1655–1660) tovább súlyosbította a helyzetet: a svéd csapatok a litván nemesség egy részének támogatásával – a kedainiai szerződés (1655) értelmében – rövid időre a svéd király fennhatósága alá helyezték a nagyfejedelemséget, ami a litván elit megosztottságát mutatta.
A 17. század második felében a köztársaság fokozatosan elveszítette nagyhatalmi pozícióját. Az 1667-es andruszovói fegyverszünet értelmében az orosz cár megszerezte a Litván Nagyfejedelemség keleti területeit, köztük Szmolenszket és Kijevet. A litván államterület ezzel jelentősen csökkent, és a nagyfejedelemség a továbbiakban már nem tudta korábbi keleti befolyását visszaszerezni. A 18. század a politikai hanyatlás és a belső anarchia időszaka volt: a liberum veto egyre gyakrabban bénította meg az országgyűlést, a szomszédos hatalmak – Oroszország, Poroszország és Ausztria – pedig egyre nyíltabban avatkoztak be a belső ügyekbe.
A lengyel–litván állam megszűnése – az 1772-es, 1793-as és 1795-ös felosztások – a litván történelem korszakhatára. A felosztások folyamata a következő fejezetben Az orosz birodalmi uralom kezdete részletes tárgyalást kap; itt elég annyit rögzíteni, hogy a Litván Nagyfejedelemség területének nagy része az Orosz Birodalomhoz került, és a litván nemesség ezzel elveszítette azt a politikai keretet, amely – ha korlátozott formában is – két évszázadon át biztosította számára az önkormányzatiságot. Az unió öröksége azonban nem tűnt el: a litván nemesi identitás, a lengyel kulturális kötődés és a közös államiság emléke a 19. századi nemzeti mozgalmakban, majd az 1918-as független államok létrejöttében is meghatározó maradt.
A lengyel–litván unió történetére vonatkozó források gazdagok, de egyenetlenek. A krewoi szerződés (1385) szövege fennmaradt, és a latin oklevél szó szerinti olvasata lehetséges; a szöveg értelmezése azonban – a litván és lengyel álláspontok közötti különbség miatt – a történészek között a mai napig vitatott. A 15. századi belső viszonyokról a litván krónikák és a lengyel évkönyvek adnak képet, ám ezek gyakran dinasztikus érdekek szerint színezik az eseményeket, és a bennük szereplő adatok – például a hadseregek létszámára vagy a csaták lefolyására vonatkozóan – nem tekinthetők megbízható statisztikának. A lublini unió (1569) szövege és az országgyűlési jegyzőkönyvek viszonylag részletesen dokumentálják a tárgyalások menetét, de a résztvevők motivációiról a források hallgatnak, és a történészi rekonstrukciók itt is eltérő értelmezéseket kínálnak.
A népességi adatok a Litván Nagyfejedelemségre vonatkozóan a 16. század előtt nagyrészt becslések. A középkori és kora újkori demográfiai rekonstrukciók adóösszeírásokon, egyházi anyakönyveken és későbbi visszatekintő becsléseken alapulnak, és a szakirodalomban jelentős eltérések vannak a lakosságszámra vonatkozóan. A 17. századi háborúk pusztításainak mértéke szintén vitatott: a kortárs beszámolók gyakran dramatizálják a veszteségeket, és a modern becslések tág határok között mozognak. A vallási viszonyok rekonstrukciójában az egyházi források – vizitációs jegyzőkönyvek, zsinati határozatok, jezsuita jelentések – mérvadóak, de ezek intézményi nézőpontja miatt a protestáns és ortodox közösségek belső életére vonatkozó ismereteink hézagosak.
Különösen vitatott a lublini unió hosszú távú értékelése. A litván nemzeti történetírás a 19. század végétől hajlamos volt az uniót a litván államiság elvesztéseként ábrázolni, míg a lengyel történetírás a közös állam civilizációs küldetését hangsúlyozta. A mai kutatásban ezek az egyoldalú értelmezések háttérbe szorultak, de a vita arról, hogy a lublini unió a litván elitek racionális választása volt-e vagy idegen érdekek rákényszerítése, továbbra is él. Az emlékezetpolitikai dimenziót tovább bonyolítja, hogy a 20. századi litván–lengyel viszonyban az unió megítélése összekapcsolódott a Vilnius-vidék hovatartozásáról folytatott vitával, amelyről a későbbi fejezetek Az első köztársaság adnak részletes képet.