A mai Argentína területének gyarmati kori története nem érthető meg egyetlen „spanyol hódítás” keretében. A 16. században a későbbi Argentína területe nem egy egységes politikai vagy kulturális tér volt, hanem egymástól élesen különböző régiók mozaikja. A Río de la Plata, azaz a La Plata-folyó torkolatvidéke e mozaik egyik sajátos darabját alkotta: itt nem az Andok magashegyi birodalmai, hanem a pampák vadászó-gyűjtögető népei, a folyó menti guaraní közösségek és a spanyol–portugál határvidék dinamikája határozta meg a korai kapcsolatokat. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, kik lakták a térséget az európaiak érkezése előtt, hogyan jöttek létre az első spanyol települések – Buenos Aires 1536-os alapítása és 1580-as újraalapítása –, és milyen viszonyok alakultak ki a gyarmati határvidéken.
A fejezet tágabb összefüggését a spanyol hódítás általános folyamata adja, amelyről A hódítás és a gyarmati rend című részben esik szó. Az itt tárgyalt események ugyanakkor eltérnek a mexikói vagy perui konkviszta mintájától: a Río de la Plata térségében nem voltak nagy, sűrűn lakott, nemesfémben gazdag birodalmak, így a spanyol érdeklődés sokáig másodlagos maradt.
A mai Argentína területének őslakossága a spanyolok megérkezése előtt rendkívül sokszínű volt. A prekolumbiánus korról szóló általános kereteket Az őslakosság eredete és nyelvei tárgyalja, itt a Río de la Plata térségére szűkítünk. A források bizonytalansága miatt a népességszámbecslések széles sávban mozognak: a mai Argentína területére vonatkozóan a 16. század elejére a modern kutatás általában néhány százezres nagyságrendet valószínűsít, de ez becslés, nem mért adat.
A La Plata-torkolat közvetlen környékét, a mai Buenos Aires tartomány északi részét és a pampák peremét különböző vadászó-gyűjtögető csoportok lakták. A spanyol források ezeket a csoportokat többnyire egységesen pampáknak vagy querandíknek nevezték, de ez a kategória a 16. századi krónikások gyűjtőfogalma volt, nem feltétlenül egyetlen etnikai vagy nyelvi csoport önelnevezése. A modern etnohistória szerint a térségben több, egymástól nyelvileg és társadalmilag is elkülöníthető közösség élt. A legismertebb elnevezések közé tartozik a spanyol forrásokban szereplő querandí (a szó etimológiája vitatott, a 16. századi krónikákból ismert), valamint a későbbi évszázadokban a térségbe benyomuló, a pampát dél felől uraló mapuche (a korabeli spanyol/koloniális szóhasználatban gyakran „araucano”) csoportok. Fontos hangsúlyozni: a mapuche jelenlét a pampákon a spanyol érkezés utáni évszázadokban erősödött fel, amikor a lovak elterjedése átalakította a vadászó és kereskedő életmódot.
A prehispán pampák gazdasága a nagyvadakra – elsősorban a guanakóra és a rhea (nandu) –, valamint a kisebb emlősökre és a gyűjtögetett növényekre épült. A régészeti leletek – kőeszközök, csontmaradványok, táborhelynyomok – alapján a csoportok szezonálisan mozogtak, kisebb, rokonsági alapon szerveződő egységekben. A 16. századi spanyol krónikák a querandikat gyakran úgy írták le, mint akik „bőrköntöst” viselnek és íjjal, valamint bolasszal vadásznak. A bolas, azaz a zsinórra kötött golyók együttese, a pampák és Patagónia vadászövezetének jellegzetes eszköze volt, és a spanyolok is megismerték a későbbi évszázadokban.
A pampák népeinek társadalmi szervezetéről keveset tudunk, mert a legkorábbi leírások a spanyol hódítás konfliktusainak perspektívájából születtek. A régészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy a csoportok kisebb, mobilis közösségekben éltek, élükön idősebb vagy tapasztalt vadászokkal, de állandó, hierarchikus állam nélkül. Ezt a képet azonban nehéz pontosan rekonstruálni, mert a gyarmati időszak elején a járványok, a rabszolgaságba hurcolás és a ló elterjedése alapvetően átalakította a térség etnikai térképét.
A torkolatvidéktől északra, a Paraná és a Paraguay folyó mentén egészen más világ húzódott. Itt a guaraní nyelvcsaládhoz tartozó csoportok laktak, akik nem a pampák vadászó-gyűjtögető életmódját követték, hanem félig letelepedett, kertészkedő közösségeket alkottak. A guaraní népek nagy területen elterjedtek: a mai Paraguay, Északkelet-Argentína, Dél-Brazília és Uruguay egyes részein egyaránt éltek. A spanyol források a torkolat közelében élő csoportokat különböző neveken említik – például chandules vagy mbeguá –, de ezek a nevek gyakran egy-egy helyi közösségre vagy főnökségre utaltak, nem feltétlenül egy nagyobb etnikai egységre.
A guaraní gazdaság alapja a manióka, a kukorica, az édesburgonya és más haszonnövények termesztése volt, amelyet vadászattal, halászattal és gyűjtögetéssel egészítettek ki. A falvak félkör alakban, központi tér körül szerveződtek, és a közösségek több, egymással szövetséges vagy éppen rivalizáló csoportból álltak. A guaraní társadalomban a főnök (a spanyol forrásokban gyakran cacique, a guaraní szóhasználatban mburuvichá) hatalma részben rokonsági kapcsolatokon, részben a javak újraelosztásán alapult. A 16. századi krónikások kiemelték a guaraní közösségek vendégszeretetét és a javak cseréjének fontosságát. A guaraní nyelv a mai Paraguayban hivatalos nyelvvé vált, és a jezsuita missziók történetéről a későbbi fejezetekben, például Paraguay a gyarmati korban és a függetlenség című fejezetben lesz szó.
A guaraní csoportok és a pampák vadászai közötti kapcsolat nem volt szigorúan zárt. A folyó menti kereskedelmi hálózatok összekötötték a különböző ökológiai zónákat: a guaraní falvakból származó mezőgazdasági termékeket vadászati zsákmányra, sóra vagy más javakra cserélték. A spanyolok érkezése ezt a rendszert fokozatosan, de alapvetően átalakította.
A Río de la Plata vidékére az első ismert európai hajósok a 16. század elején érkeztek. A térség felfedezésének részleteiről Az európai expanzió és a konkviszta ad átfogó képet; itt a helyi folyamatokra koncentrálunk. 1516-ban a spanyol Juan Díaz de Solís hajózott be a La Plata-torkolatba, de expedíciója tragikusan végződött: a parton ölték meg. A források nem teszik lehetővé annak pontos megállapítását, hogy kik támadtak Solísra, és milyen körülmények között; a későbbi spanyol krónikák a „kannibál” bennszülöttek képét terjesztették, amelyet a modern történetírás óvatosan kezel. Az bizonyos, hogy a térségben a spanyol hajósok és a helyi közösségek közötti első kontaktus ellenséges volt.
Az 1520-as években további expedíciók követték Solís útját. A portugál hajósok is megjelentek a térségben, és a spanyol–portugál versengés a La Plata-vidéken már ekkor érezhetővé vált. A tordesillasi szerződés (1494) elméletileg a térséget a spanyol érdekszférába sorolta, de a határ pontos értelmezése a gyakorlatban vitatott maradt. A spanyol korona számára a La Plata-vidék elsősorban stratégiai kaput jelentett a dél-amerikai belső területek felé, remélve, hogy a folyókon keresztül elérhetők a Potosí ezüstbányái. Ez a remény vezetett az első komoly kolonizációs kísérlethez.
Pedro de Mendoza 1536-ban alapította meg Buenos Aires első változatát, amelynek korabeli neve Nuestra Señora Santa María del Buen Aire volt. A település létrehozása a spanyol korona által finanszírozott, nagyobb kolonizációs vállalkozás része volt: Mendoza több száz emberrel – katonákkal, telepesekkel, néhány nővel és szolgával – érkezett a torkolathoz. A kezdeti időszakban a telepesek éheztek, mert a pampák nem kínáltak elegendő, könnyen megszerezhető élelmiszert a spanyolok számára ismert technikákkal. A környékbeli querandí csoportokkal való kapcsolat hamarosan ellenségessé vált. A spanyol krónikák szerint a querandik megtagadták az élelmiszer-szolgáltatást, majd támadásokat indítottak a telep ellen. A régészeti és etnohistóriai kutatás szerint a konfliktus hátterében a spanyolok erőszakos rekvirálásai és a helyi vadászterületek megzavarása állhatott, de a részleteket az egyoldalú spanyol beszámolókból nehéz rekonstruálni.
A Mendoza-féle Buenos Aires néhány éven belül összeomlott. 1541-re a túlélők elhagyták a települést, és a folyón felfelé hajózva Asunciónba menekültek, amely időközben a spanyol jelenlét központjává vált a Paraguay folyó mentén. Buenos Aires első megszűnése tehát nem egyszerűen katonai vereség, hanem a gyarmati gazdaság kudarca is volt: a pampák ökológiai és társadalmi viszonyai nem tették lehetővé azt a kitermelő rendszert, amelyet a spanyolok máshol kiépítettek.
Miközben Buenos Aires első kísérlete elbukott, a spanyol jelenlét a térségben nem szűnt meg. A túlélők Asunciónban, a mai Paraguay területén rendezkedtek be, ahol a guaraní közösségekkel való kapcsolat egészen más jellegű volt, mint a pampákon. Asunción 1537-ben jött létre, és hamarosan a La Plata-medence spanyol hídfőjévé vált. Ez a fejlemény központi szerepet játszik Paraguay a gyarmati korban és a függetlenség című fejezetben is; itt annyit szükséges kiemelnünk, hogy a guaraní falvak mezőgazdasági termelése, valamint a guaraní nőkkel kötött házasságok és élettársi kapcsolatok biztosították az Asunciónba szorult spanyol közösség túlélését. A spanyol krónikások gyakran leírták, hogy a telepesek „sok feleséget” vettek a guaraní közösségekből; ezek a kapcsolatok létrehozták a későbbi mestizo lakosság alapjait. A guaraní nyelv Asunciónban és a környező vidéken közvetítő nyelvvé vált, és a mai Paraguayig tartó folyamat gyökereit itt érdemes keresni.
Asunciónból kiindulva a spanyolok fokozatosan kiterjesztették befolyásukat a Paraná–Paraguay folyórendszer mentén. Az 1540-es és 1550-es években több expedíció indult a feltételezett ezüstvidékek felé, részben a guaraní közösségek kísérőivel és szövetségeseivel. A guaraní főnökök gyakran úgy csatlakoztak a spanyol vállalkozásokhoz, hogy cserébe szövetségi viszonyt, árukat és katonai támogatást reméltek a rivális csoportokkal szemben. Ez a minta a gyarmati határvidék jellegzetes dinamikáját mutatja: az őslakos közösségek nem passzív elszenvedői voltak a spanyol terjeszkedésnek, hanem saját érdekeik szerint manővereztek, amikor a körülmények lehetővé tették.
Ugyanakkor a guaraní közösségek számára a spanyol szövetség súlyos terheket is jelentett. A zendavalue vagy encomienda rendszer a spanyol korona által biztosított munkaerő- és adószolgáltatási intézmény volt; elméletileg a bennszülöttek védelmét és keresztény oktatását írta elő, a gyakorlatban azonban gyakran kényszermunkát és a közösségi autonómia felszámolását jelentette. A guaraní falvak lakóit a spanyol telepesek igyekeztek állandó mezőgazdasági és szolgáló munkára kötelezni, ami ellen a 16. század közepétől többször is felkelések törtek ki. E felkelések közül többet a spanyol források csak töredékesen dokumentáltak, így az áldozatok számát és a résztvevők kilétét illetően a szakirodalomban viták vannak.
A második Buenos Aires megalapítása Juan de Garay nevéhez fűződik. Garay 1580. június 11-én érkezett a La Plata-torkolathoz, és újraalapította a települést, ezúttal Ciudad de la Santísima Trinidad néven, a kikötő pedig a Puerto de Santa María de los Buenos Aires nevet kapta. A dátum a spanyol gyarmati iratokban jól dokumentált, bár a helyi őslakos jelenlétre vonatkozó korabeli feljegyzések kevésbé részletesek.
Az újraalapítás körülményei alapvetően különböztek az 1536-os kísérlettől. Egyrészt Asunciónból kiindulva a spanyolok immár rendelkeztek a térségben élő közösségekkel kialakított kapcsolati hálózattal, másrészt a gyarmati közigazgatás megerősödött, és a Perui Alkirályság felől nagyobb figyelem irányult a La Plata-vidékre. A 16. század végén a térség stratégiai jelentősége megnőtt, mert a Potosí ezüstjének kivitele részben a folyókon keresztül zajlott, és a portugál terjeszkedés megakadályozása miatt a spanyol korona fontosnak tartotta a torkolat ellenőrzését.
Buenos Aires második alapítása azonban nem jelentette a pampák gyors meghódítását. A település a 16–17. században kis, katonailag védett, kereskedelmi jellegű előőrs maradt. A környező vadászó csoportokkal a kapcsolat továbbra is konfliktusos volt. A spanyol hatóságok időnként békét kötöttek egy-egy csoporttal, máskor büntetőexpedíciókat indítottak. A forrásokban szerepelnek olyan események, amikor a querandí vagy más pampai csoportok elhajtották a spanyolok lovait, illetve amikor spanyol csapatok foglyokat ejtettek. A foglyok sorsa a gyarmati forrásokban gyakran homályos: egy részüket valószínűleg szolgálatra kényszerítették, másokat a fehér emberkereskedelem korai formáiban továbbadtak. Ennek az időszaknak a részletei a forrásszegénység miatt csak korlátozottan ismertek.
A ló elterjedése a 17. század folyamán mélyrehatóan átalakította a pampák életét. A spanyolok által behozott lovak egy része megszökött vagy elvadult, és a helyi csoportok hamarosan megtanulták használni őket. A lovas vadászó- és harci kultúra a 18. századra a pampák és Patagónia jellegzetes vonásává vált. Ez a folyamat nem spanyol tervezés eredménye volt, hanem a gyarmati határvidék nem szándékolt következménye. A lovas csoportok – köztük a mapuche származású csoportok is – egyre nagyobb területet tudtak ellenőrizni, és a spanyol telepesekkel folytatott kereskedelmi kapcsolataik is átalakultak. A pampák végleges katonai meghódítására csak a 19. század utolsó harmadában került sor, amelyről Nemzetépítés és modernizáció tárgyal.
A Río de la Plata korai gyarmati társadalmának megértéséhez nem elegendő a katonai és politikai események ismertetése. A 16–17. századi határvidéken a társadalmi viszonyokat alapvetően alakította a nemek közötti egyenlőtlenség és a vegyes házasságokból születő közösségek létrejötte. A spanyol források – hivatalos levelek, bírósági jegyzőkönyvek, egyházi anyakönyvek – gyakran csak közvetve utalnak a nők szerepére, de a modern történetírás rekonstruálta, hogy a guaraní és más őslakos nők nemcsak házastársként, hanem tolmácsként, közvetítőként és termelőként is alapvető szerepet játszottak a telepek fennmaradásában.
A La Plata-medencében a spanyol férfiak és guaraní nők kapcsolataiból született mestizo lakosság a 16. század végére már jelentős arányt alkotott a spanyol telepeken. Korabeli kategóriaként a „mestizo” jogi és társadalmi helyzete bizonytalan volt: egyesek a spanyol apák háztartásában éltek és bizonyos kiváltságokat élveztek, másokat azonban a gyarmati hierarchia peremére szorítottak. Az 1580-as újraalapítás után Buenos Airesben is növekedett a vegyes származású, spanyolul és guaraníul vagy más őslakos nyelven beszélő lakosság. Ez a nyelvi sokszínűség a gyarmati városok mindennapi valóságához tartozott, és a hivatalos spanyol dokumentumokból gyakran csak a tolmácsok jelenlétére vagy a bírósági ügyekre utaló nyomokból ismerhető meg.
Az afrikai rabszolgák és leszármazottaik jelenléte a Río de la Plata térségében a 16. század végétől mutatható ki. Az Asunciónból és később Buenos Airesből kiinduló kereskedelmi hálózatokon keresztül afrikai rabszolgák is érkeztek a térségbe, bár számuk a 17. században még kisebb volt, mint a karibi vagy brazíliai gyarmatokon. A rabszolgaságról általában A gyarmati gazdaság és a munka ad részletes képet; itt elég annyit rögzítenünk, hogy a La Plata-vidék korai gazdaságában az afrikai rabszolgamunka kiegészítette az őslakos kényszermunkát, és a jogi kategóriák közötti határok gyakran elmosódtak.
A Río de la Plata 16. századi története a történetírásban hosszú ideig a spanyol hódítás és a „civilizáció” előretöréseként jelent meg. A 19. századi argentin nemzeti történetírás – például Bartolomé Mitre munkái – Buenos Aires alapításait a nemzeti kezdetek mérföldköveiként értelmezte, és a spanyol telepesek küzdelmét helyezte a középpontba. Ez a narratíva a 20. században is tovább élt, és az iskolai történelemtanításban sokáig meghatározó maradt. A modern, több szempontú történetírás azonban hangsúlyozza, hogy a határvidék története nem írható le egyoldalúan sem a spanyol „hősiesség”, sem az őslakos „ellenállás” egyszerű keretében.
A jelenkori kutatás egyik fontos felismerése, hogy a korai gyarmati időszak forrásai rendkívül egyoldalúak. Az eseményekről szóló beszámolók szinte kizárólag spanyol szerzőktől – katonáktól, hivatalnokoktól, egyházi emberektől – származnak. A querandí, guaraní vagy más őslakos közösségek saját szempontjai ezekben a szövegekben csak áttételesen, a spanyol érdekek tükrében jelennek meg. A régészet és az összehasonlító etnohistória segítségével a kutatók megkísérlik kiegészíteni a képet, de számos kérdés – például a helyi csoportok belső politikai viszonyai vagy a konfliktusok pontos okai – továbbra is nyitva marad.
Ugyancsak vitatott a spanyol forrásokban használt kategóriák értelmezése. A „querandí”, „pampa”, „guaraní” nevek nem feltétlenül fedik le a mai értelemben vett etnikai csoportokat; korabeli használatuk gyakran földrajzi, nyelvi vagy egyszerűen a spanyolok számára megkülönböztető jellegű volt. A mai olvasónak ezért óvatosan kell bánnia ezekkel a címkékkel, és nem szabad őket a modern nemzeti vagy etnikai azonosságok előzményeiként kezelnie.
A spanyol korona jogi kategóriái – mint az indio – szintén nem a helyi közösségek önértelmezését tükrözték, hanem a gyarmati adózás és uralom rendszerét. Amikor a források „indios de guerra” (háborús indiók) kifejezést használnak, az a spanyol gyarmati jog szerinti besorolás, nem pedig az érintett csoportok belső önmeghatározása. A könyv ezért kerüli az „indián” általánosító magyar használatát, és az őslakos népek saját elnevezéseit vagy a korabeli forráskategóriák pontos idézését részesíti előnyben.
Buenos Aires 1536-os alapítása és az 1580-as újraalapítás a mai argentin nemzeti emlékezetben is fontos szerepet játszik. A két dátum közül a hivatalos emlékezetkultúra elsősorban a második alapítást emelte ki: a város „alapításának” évfordulóit gyakran 1580-hoz kötik. Az 1536-os kísérlet emlékezete halványabb, részben mert kudarcként értelmezhető, részben mert a korai spanyol–őslakos konfliktus kényes kérdéseket vet fel. A 21. századi argentin történeti vitákban az őslakos népek jelenléte és a gyarmati erőszak öröksége egyre nagyobb figyelmet kap, ami összhangban áll a kontinens más országaiban zajló folyamatokkal, amelyekről Diktatúrák, erőszak és emlékezet és Őslakos népek és társadalmi mozgalmak című fejezetek szólnak.
Fontos megkülönböztetnünk a dokumentált tényt és az emlékezetpolitikai állítást. Dokumentált tény, hogy 1536-ban Pedro de Mendoza parancsnoksága alatt spanyol expedíció érkezett a La Plata-torkolathoz, és hogy a települést 1541-re elhagyták. Dokumentált tény az is, hogy 1580-ban Juan de Garay újraalapította Buenos Airest. Az viszont már emlékezetpolitikai kérdés, hogy ezeket az eseményeket hogyan értelmezzük a nemzeti történelemben: a spanyol „hódítás” dicsőséges pillanataként, a kudarc és az őslakos ellenállás példájaként, vagy a hosszú távú erőszakos átalakulás kezdeteként. A mai történeti kutatás e három értelmezés közül egyiket sem fogadja el kizárólagosnak, hanem a folyamatok összetettségét hangsúlyozza.
A Río de La Plata korai gyarmati történetének forrásbázisa egyenetlen. Az 1536-os alapításról és a település bukásáról szóló legfontosabb elbeszélő források spanyol krónikák és jelentések, például a résztvevők által írt beszámolók. Ezek közül kiemelkedik Ulrich Schmidl bajor zsoldos útleírása, amely a 16. század közepén készült, és német nyelvű, többször bővített kiadásokban jelent meg. Schmidl leírása értékes, de nem tekinthető tényszerűen megbízható beszámolónak: a szerző saját szerepét kiemeli, az őslakosokat gyakran ellenséges, „barbár” csoportokként mutatja be, és egyes adatai – például a távolságok és az események sorrendje – eltérnek más forrásoktól. A spanyol hivatalos dokumentumok, például a Mendoza-féle expedíció szerződései és a későbbi bírósági vallomások kiegészítik a képet, de ezek is a spanyol fél szempontjait tükrözik.
Az 1580-as újraalapításról az acta de fundación (alapító okirat) és a korabeli városi tanácsi iratok adnak viszonylag szilárd alapot. Az okirat szövege fennmaradt, és a dátum egyértelműen dokumentált. Ugyanakkor az újraalapítás közvetlen körülményeiről – például a helyi őslakos csoportok reakciójáról – a források hallgathatnak vagy elfogultak. A pampák és a guaraní közösségek demográfiájára vonatkozó becslések a régészeti leleteken, a későbbi missziós feljegyzéseken és a spanyol adóösszeírásokon alapulnak, de a járványok és a kényszermunka miatti pusztulás mértékét a kutatók széles sávban becsülik.
Több kérdés ma is nyitott. Nem ismerjük pontosan a querandí csoportok belső szervezetét, nyelvét és a spanyolokkal való első konfliktusuk okait. A guaraní közösségek és a spanyol telepesek közötti szövetségek jellegét a források eltérően írják le: egyes krónikások a guaraník „barátságát” emelik ki, mások az erőszakos alávetést. A modern történetírás ezeket a beszámolókat nem egymást kizárónak, hanem a gyarmati határvidék változó viszonyainak lenyomataként olvassa. Az őslakos áldozatok száma a korai konfliktusokban nem állapítható meg megbízhatóan; a források hiányosak, és a kortárs számok gyakran retorikai célt szolgáltak.