A kelet-közép-európai etnikai mozaik egyik legösszetettebb darabja Besszarábia, a Prut és a Dnyeszter közötti történelmi régió. Ez a terület a 19. századtól vált a cári Oroszország déli határvidékének soknemzetiségű településterévé, ahol ortodox keresztény, türk nyelvű, szláv és más csoportok éltek egymás mellett. Az előző alfejezet a rutén (ukrán) nyelvű csoportok történetét tárgyalta a Kárpátok északi lejtőin; ebben a részben a besszarábiai kisebbségek közül a gagauzokra és a bolgárokra összpontosítunk, kiegészítve a török, lipován és egyéb közösségek rövid jellemzésével. A régió etnikai viszonyai csak a birodalmi betelepítések, a nemzetépítési törekvések és a 20. századi államhatár-változások együttesében érthetők meg, ezért a mai kategóriák visszavetítése helyett a történeti folyamatokat követjük nyomon.
A történelmi Besszarábia (románul Basarabia, oroszul Бессарабия) földrajzi határait a Prut, a Dnyeszter, a Duna-delta és a Fekete-tenger vonala jelöli ki. A terület a középkorban a Moldvai Fejedelemség részét képezte, majd 1812-ben a bukaresti béke értelmében az Orosz Birodalomhoz került. Ezzel kezdődött az a több mint egy évszázados folyamat, amelynek során a korábban viszonylag ritkán lakott déli sztyeppei részekre a cári kormányzat szervezett betelepítésekkel ortodox keresztény alattvalókat telepített. A cél részben katonai-védelmi volt (a határvidék benépesítése és a muszlim lakosság arányának csökkentése), részben pedig gazdasági hasznosítás.
A betelepítések révén Besszarábia a 19. századra olyan etnikai kontaktzónává alakult, ahol a román/moldáv többség mellett gagauzok, bolgárok, ukránok, oroszok, lipovánok, zsidók, németek, romák és kisebb számban törökök éltek. A népszámlálási kategóriák és a nemzeti önmeghatározás azonban folyamatosan változtak: a 19. században az emberek nagy része előbb vallási, mintsem nemzeti alapon határozta meg magát. A 20. századi nemzetépítő államok – a román Nagy-Románia, a szovjet Moldáv SZSZK, majd a független Moldova és Ukrajna – mind a maguk képére formálták ezeket a kategóriákat, ami a mai identitások megértését bonyolulttá teszi.
A gagauzok (saját elnevezésük gagauzlar vagy Gagauz) török nyelvű, de ortodox keresztény népcsoport, amelynek legnagyobb része a mai Moldova déli részén, Gagauzia autonóm területen él, kisebb csoportjaik pedig Ukrajna Odeszai területén, Romániában, Bulgáriában és Törökországban találhatók. Nyelvük a türk nyelvek oguz ágához tartozik, közel áll a balkáni török nyelvjárásokhoz, de évszázados szláv és román környezetben számos jövevényszót és nyelvtani sajátosságot vett át. A gagauz nyelv a 20. századig elsősorban beszélt nyelv volt; írott formája hol cirill, hol latin betűs ábécét használt, ami a mai napig nem teljesen egységesült. Vallásuk szinte kizárólag ortodox keresztény: a gagauz falvak többsége a moldovai ortodox egyházhoz vagy a román ortodox egyházhoz tartozik, de történetileg a konstantinápolyi patriarchátus joghatósága alatt is álltak.
A gagauzok eredete tudományos vita tárgya, és nincs egyetértés abban, mikor és hogyan kerültek a mai lakóhelyükre. A legelterjedtebb elmélet szerint középkori türk nomád csoportok – kunok, besenyők vagy úzok – leszármazottai, akik a 11–13. században a Fekete-tenger északi térségéből a Balkánra vándoroltak, ott felvették a kereszténységet, majd a 18–19. századi orosz-török háborúk nyomán a cári hatóságokkal együttműködve Besszarábiába települtek. Egy másik, kisebb támogatottságú elképzelés szerint a gagauzok bolgár-török keveredésből származnak, és nyelvük egy bolgár nyelvi környezetben megőrzött türk maradvány. A szovjet etnográfia a gagauzokat önálló, türk nyelvű ortodox közösségként kezelte, és ez a kategorizálás hozzájárult a modern gagauz identitás megerősödéséhez. Fontos hangsúlyozni, hogy a „gagauz” mint etnikai kategória a 19. század végétől vált általánossá; a korábbi évszázadokban a közösség identitását elsősorban a vallás, a nyelv és a helyi származás határozta meg.
A gagauzok besszarábiai története szorosan összefonódik a bolgárokéval, mivel sok esetben közös vagy egymást követő hullámokban telepedtek le. A 18. század végi és 19. századi orosz-török háborúk után, különösen 1812 után, a cári kormány támogatta az oszmán uralom alatt élő ortodox keresztények áttelepítését a megszerzett besszarábiai területekre. A gagauzok és bolgárok főleg a Budzsák (dél-besszarábiai sztyeppe) területén alapítottak falvakat, ahol mezőgazdasággal, állattenyésztéssel és szőlőműveléssel foglalkoztak. A cári adminisztráció adókedvezményeket és földet biztosított a telepeseknek, ami jelentős vonzerőt gyakorolt. A gagauz falvak önálló egyházközségeket alkottak, és a közösségi élet a templom köré szerveződött.
A 19. század folyamán a gagauzok a besszarábiai társadalom viszonylag zárt, falusi közösségeit alkották, és nyelvi, vallási különállásukat megőrizték. A cári hatóságok a gagauzokat gyakran a bolgárokkal együtt kezelték mint „dél-szláv” vagy „bolgár” telepeseket, mert a nyelvi különbség nem mindig tükröződött az adminisztratív nyilvántartásokban. Az 1897-es orosz birodalmi népszámlálás például a gagauzokat nem különítette el konzekvensen a bolgároktól, ami a mai becsléseket megnehezíti. A századforduló környékén a gagauz értelmiség – gyakran papok, tanítók – kezdte megfogalmazni a csoport kulturális önállóságának igényét, de ez a nemzeti ébredés a bolgáréhoz képest korlátozott maradt.
Az első világháború után, 1918-ban Besszarábia Romániához került, és a gagauzok kisebbségi helyzetbe kerültek egy olyan nemzetállamban, amely a román nyelvet és kultúrát tekintette az államiság alapjának. A román hatóságok a gagauzokat hol külön etnikai csoportként, hol a románság részének tekintették, és időnként asszimilációs nyomást gyakoroltak rájuk: a gagauz nyelvű oktatást korlátozták, a falvak hivatalos ügyintézésében a román nyelvet tették kötelezővé. Ugyanakkor a gagauz közösségek továbbra is megtartották nyelvüket és ortodox vallásukat, és a két világháború közötti román közigazgatásban a kisebbségi jogok – legalábbis papíron – bizonyos védelmet élveztek. A gagauzok politikai szervezkedése azonban gyenge maradt, és a közösség jelentős része továbbra is a mezőgazdaságból élt.
A második világháború alatt Besszarábia előbb szovjet, majd román, végül ismét szovjet fennhatóság alá került; a háború utáni rendezés a terület nagy részét a Moldáv SZSZK-hoz, déli és északi sávjait az Ukrán SZSZK-hoz csatolta. A szovjet nemzetiségpolitika hivatalosan elismerte a gagauzokat mint „szocialista nemzetiséget”, és anyanyelvi oktatást, kulturális intézményeket biztosított számukra, de mindezt a szovjet ideológia keretei között. Az 1950-es évektől kezdve a gagauz nyelvű iskolák és újságok korlátozottan működhettek, és a gagauz értelmiség egy része a moldáviai kulturális életben is szerepet vállalt. Ugyanakkor a szovjet modernizáció – iparosítás, kollektivizálás, urbanizáció – erodálta a hagyományos falusi közösségeket, és az orosz nyelv terjedése sok gagauz fiatalt kétnyelvűvé vagy orosz dominánssá tett.
Az 1980-as évek végén, a szovjet rendszer válságával párhuzamosan, a Moldova SZSZK-ban felerősödő román nemzeti mozgalom – amely a román nyelv hivatalossá tételét és a román nemzeti identitás előtérbe helyezését követelte – aggodalmat keltett a gagauz közösségben, mert attól tartottak, hogy egy jövőbeli román-moldáv egységtörekvés asszimilációval fenyegeti őket. 1990 augusztusában a gagauz aktivisták kikiáltották a Gagauz Köztársaságot (Gagauz Yeri), amely a dél-moldáviai gagauz többségű településeket foglalta volna magában. A moldovai hatóságok ezt nem ismerték el, és a feszültség fegyveres összecsapásokkal is járt, de a konfliktus végül tárgyalásos úton oldódott meg. 1994-ben a moldovai parlament elfogadta a Gagauzia különleges jogállásáról szóló törvényt, amely létrehozta a mai Gagauzia (Gagauz Yeri) autonóm területi egységet, saját kormányzattal, népszavazási joggal a területi hovatartozásról, valamint a gagauz, moldáv és orosz nyelv hivatalos használatával. Az autonómia részletesebb politikai működését a független Moldova és Transznisztria és Gagauzia alfejezetek tárgyalják; itt arra érdemes utalni, hogy a gagauz autonómia a posztszovjet térség egyik ritka, békésen intézményesült etnikai önkormányzati modellje, noha a központi kormány és Gagauzia között időről időre feszültségek keletkeznek a külpolitikai orientáció (oroszbarátság versus EU-integráció) és a nyelvpolitika kérdéseiben.
A besszarábiai bolgárok (bolgárul бесарабски българи) a régió egyik legnagyobb, nem többségi ortodox keresztény közössége. Betelepülésük a 18. század végétől a 19. század közepéig több hullámban történt, elsősorban a mai Bulgária területéről, az oszmán uralom alatt élő bolgár lakosság elvándorlásával, illetve a cári hatóságok toborzása révén. Az 1768–1774-es, az 1787–1792-es és az 1806–1812-es orosz-török háborúk után több tízezer bolgár család kapott letelepedési engedélyt Besszarábiában, főleg a Budzsákban, a Duna-delta vidékén és a mai Ukrajna Odeszai területének déli járásaiban. A telepesek adómentességet, földet és önálló egyházközségek alapításának jogát kaptak; a bolgár falvak gyorsan benépesedtek, és a közösség mezőgazdasági termelése – gabona, szőlő, zöldség – hamarosan a régió gazdaságának fontos részévé vált.
A bolgárok nyelvileg a déli szláv nyelvek közé tartoznak, és a besszarábiai bolgár nyelvjárás megőrzött számos archaikus vonást, ugyanakkor román, ukrán és orosz jövevényszavakat is átvett. A 19. századi bolgár nemzeti ébredés – amely a bolgár irodalmi nyelv és a nemzeti egyház megteremtésére irányult – visszahatott a besszarábiai bolgárokra is: a közösség egy része szoros kapcsolatot tartott a bulgáriai bolgár mozgalommal, és támogatta a bolgár iskolák, olvasókörök létrehozását. A cári adminisztráció azonban gyakran gyanakvással figyelte a bolgár nemzeti törekvéseket, mert azok pánszláv vagy nacionalista veszélyt jelenthettek a birodalmi rend számára. Ennek ellenére a besszarábiai bolgárok viszonylag erős kulturális intézményhálózatot építettek ki, és a 20. század elejére jelentős bolgár értelmiség alakult ki, amely a bolgár nyelvű oktatás és sajtó fejlesztését szorgalmazta.
Az első világháború után Besszarábia Romániához kerülése a bolgár közösség számára is kisebbségi helyzetet teremtett. A román állam a bolgárokat hivatalosan elismerte kisebbségként, és elviekben biztosította anyanyelvi oktatásukat, de a gyakorlatban az asszimilációs nyomás és a román nyelvű közigazgatás erősödött. A második világháború alatt a térség többször gazdát cserélt, és a bolgár közösség egy része kényszerű migrációt élt át. A háború utáni szovjet rendezés következtében a besszarábiai bolgár települések nagy része az Ukrán SZSZK-hoz került (a mai Odeszai terület déli és középső része), míg kisebb csoportjaik a Moldáv SZSZK-ban éltek tovább.
A szovjet korszakban a bolgárokat hivatalos nemzetiségként tartották nyilván, és bizonyos anyanyelvi oktatási és kulturális lehetőségekben részesültek, de a szovjet nemzetiségpolitika az 1930-as évektől kezdve gyakran változott: a bolgár iskolák számát időnként csökkentették, az orosz nyelv dominanciája erősödött. A kollektivizálás és az iparosítás a bolgár falvak hagyományos életmódját is átalakította, sok fiatal a városokba költözött, és az orosz vagy ukrán nyelvű környezetben asszimilálódott. Ennek ellenére a bolgár közösség megőrizte identitásának alapvető elemeit: az ortodox vallást, a bolgár nyelvjárást és a családi, falusi hagyományokat.
A Szovjetunió felbomlása után a besszarábiai bolgárok a független Ukrajnában és Moldovában élnek. A hivatalos népszámlálási adatok szerint a 2001-es ukrajnai népszámlálás 204 574 bolgárt regisztrált, többségüket az Odeszai területen, főleg a Bolhrad, Izmail és Reni járásokban. Moldovában a 2014-es népszámlálás 51 867 bolgárt talált, akiknek nagy része a déli járásokban, gyakran gagauz falvak közelében él. A bolgár állam a rendszerváltás óta kulturális és oktatási támogatást nyújt a besszarábiai bolgár közösségeknek, ösztöndíjakat és nyelvtanfolyamokat biztosít, ami hozzájárult a bolgár identitás újjáéledéséhez. Ugyanakkor a kivándorlás – elsősorban Bulgáriába, Oroszországba és az EU más országaiba – jelentősen csökkenti a közösség létszámát, és a fiatal generációk nyelvi asszimilációja tovább folytatódik.
A gagauzok és bolgárok mellett Besszarábia etnikai térképét számos kisebb, de történetileg jelentős csoport színesíti. A törökök a régióban a 16–18. századi oszmán befolyás maradványai, akik a Budzsákban és a Duna-delta környékén éltek. A 19. századi orosz hódítás után a muszlim török és nogáj lakosság nagy része kivándorolt az Oszmán Birodalomba; a helyben maradt török közösségek kisebb számban napjainkig fennmaradtak Ukrajnában és Moldovában. A besszarábiai törökök nyelvükben a gagauzokkal rokonok, de vallásuk szunnita muszlim, ami élesen elkülöníti őket az ortodox gagauzoktól. A 2001-es ukrán népszámlálás mintegy 13 ezer törököt regisztrált az Odeszai területen, Moldovában pedig néhány ezer török él.
A lipovánok (oroszul липоване, románul lipoveni) orosz óhitűek, akik a 17. századi egyházszakadás után menekültek a moszkvai patriarchátus reformjai elől. A Duna-deltában és Besszarábia északi, mocsaras vidékein telepedtek le, ahol halászattal, hajózással és mezőgazdasággal foglalkoztak. A lipovánok máig őrzik a régi orosz liturgikus hagyományokat, szakállviseletüket és szigorú vallási előírásaikat; a szovjet időszakban azonban sokuk asszimilálódott. Számukat a 2000-es években Ukrajnában és Romániában egyaránt néhány tízezerre becsülik, de a hivatalos népszámlálásokban gyakran az orosz kategóriába olvadnak.
A zsidók a 19. században váltak Besszarábia egyik legjelentősebb városi kisebbségévé. A cári kormányzat által bevezetett letelepedési övezet keretében a zsidó lakosság főleg a városokba – Kisinyov, Bălți, Cetatea Albă, Ismail – összpontosult, és a kereskedelem, kézműipar terén játszott meghatározó szerepet. A 19–20. század fordulóján azonban súlyos antiszemita erőszak sújtotta őket: a kisinyovi pogrom (1903) a modern zsidó történelem egyik leghírhedtebb eseménye lett. A két világháború között a román hatóságok diszkriminatív politikát folytattak, a második világháború alatt pedig a román és német megszálló erők a besszarábiai és bukovinai zsidók tömegét deportálták és gyilkolták meg. A Holocaust részletes tárgyalása a zsidók és a Holocaust fejezetben található; itt azt érdemes kiemelni, hogy a háború után a túlélő zsidó közösség nagy része kivándorolt Izraelbe vagy a Szovjetunió más részeire, és a besszarábiai zsidó kultúra gyakorlatilag eltűnt a régióból.
A besszarábiai németek (németül Bessarabiendeutsche) a 19. század elején, a cári kormány hívására települtek be, főleg a mai Odeszai terület és a Bugeac (Budzsák) falvaiba. A német telepesek evangélikus és katolikus közösségeket alkottak, fejlett mezőgazdasági technikákat honosítottak meg, és a 20. század elejéig jelentős gazdasági szerepet játszottak. 1940-ben, Besszarábia szovjet megszállásakor a német lakosságot a náci-szovjet megállapodások értelmében áttelepítették a Német Birodalomhoz csatolt lengyel területekre, ezzel a besszarábiai német közösség gyakorlatilag megszűnt. A német kisebbségek általános történetét a német diaszpóra és a balti németek alfejezet tárgyalja.
Az ukránok és oroszok Besszarábiában a 19. századtól kezdve növekvő arányban éltek, főleg a városokban és az északi, erdős övezetben. A szovjet időszak iparosítása és a belső migráció tovább növelte számukat; a Moldáv SZSZK városaiban az orosz lett a domináns nyelv, és a szovjet éra végére a moldáviai városi lakosság jelentős része orosz anyanyelvű volt. A romák a régióban évszázadok óta jelen vannak, de történetük a legkevésbé dokumentált; a szovjet időszakban letelepítési programokkal próbálták asszimilálni őket, a posztszovjet időszakban pedig továbbra is a legszegényebb és leginkább diszkriminált csoportok közé tartoznak. A roma közösségek helyzetét a roma történelem a régióban fejezet elemzi.
Besszarábia etnikai sokszínűsége szorosan összefonódik a nyelvi és vallási viszonyok változásával. A 19. században a cári adminisztráció az orosz nyelvet tette a hivatalos ügyintézés nyelvévé, de a falvakban a helyi nyelvek – román, ukrán, bolgár, gagauz – továbbra is mindennapi használatban maradtak. Az egyházi életben az ortodoxia közös kerete összekötötte a román, bolgár, gagauz és ukrán híveket, ugyanakkor a nyelvi különbségek gyakran egyházközségi elkülönülést is eredményeztek. A zsidó közösségek saját hitközségeikben a jiddis és héber nyelvet használták, a németek evangélikus és katolikus templomaikban a németet, a lipovánok pedig a régi orosz liturgiát őrizték.
A 20. századi határváltozások és a nemzetállami politikák mindig a nyelv és az oktatás kérdésén keresztül próbálták befolyásolni az etnikai identitásokat. A román uralom a román nyelvű iskolákat részesítette előnyben, a szovjet rendszer az orosz nyelv dominanciáját építette ki, miközben formálisan biztosította az anyanyelvi oktatást a szövetségi köztársaságokban. A posztszovjet Moldovában a román/moldáv nyelv hivatalossá tétele körüli vita a gagauz és bolgár kisebbségek számára is biztonsági kérdéssé vált: a gagauz autonómia létrejöttének egyik mozgatórugója éppen az volt, hogy a közösség intézményes védelmet kapjon a román nyelvű államépítéssel szemben.
Az emlékezetpolitika terén a besszarábiai kisebbségek tapasztalatai kevéssé jelennek meg a nemzeti narratívákban. A szovjet korszak hivatalos történetírása a népek barátságát és a közös harcot hangsúlyozta, gyakran elhallgatva a betelepítések kényszerét, a román asszimilációs politikát vagy a Holocaustot. A függetlenné váló államokban – Moldovában, Ukrajnában, Romániában – a nemzeti emlékezetpolitika elsősorban a többségi nemzet történetére összpontosít, ami a kisebbségi közösségek (gagauzok, bolgárok, lipovánok, zsidók) saját emlékezetének marginalizálódását eredményezi. Különösen érzékeny kérdés a szovjet múlt értékelése: a gagauz közösség egy része nosztalgiával tekint a szovjet időszakra, mert az hivatalosan elismerte etnikai különállását, míg a román/moldáv nemzeti narratíva a szovjet uralmat megszállásként értelmezi. E feszültség a mai moldovai politikai vitákban is megjelenik.
A besszarábiai kisebbségek történetének rekonstrukciója számos forrástípust igényel, de mindegyiknek megvannak a korlátai. A 19. századi cári adminisztráció összeírásai, egyházi anyakönyvek és katonai felmérések értékes adatokat szolgáltatnak a betelepítésekről és a lakosság összetételéről, de a nemzeti és nyelvi kategóriákat gyakran következetlenül használták, és a gagauzokat hol a bolgároktól, hol a törököktől nem különítették el egyértelműen. A román időszak statisztikai kiadványai részletesebbek, de a kisebbségi besorolások ott is politikai szempontokat tükrözhettek.
A szovjet és posztszovjet népszámlálási adatok a legpontosabbnak tűnnek, de a nemzeti önbevallás ezekben az időkben is érzékeny kérdés volt: sokan a hivatalosan elismert kategóriák valamelyikét választották, vagy a környezetükben domináns nyelvhez igazodtak. A gagauzok száma például a 2014-es moldovai népszámlálás szerint 126 010 fő, de a kivándorlás és a vegyes házasságok miatt a tényleges közösségi létszám ennél alacsonyabb lehet. A bolgárok ukrajnai száma a 2001-es népszámlálás szerint 204 574, de ez a szám az azt követő két évtizedben a kivándorlás és asszimiláció miatt valószínűleg csökkent; a 2020-as évekbeli ukrajnai népszámlálást a háború miatt halasztották.
A gagauzok eredetével kapcsolatban nincs tudományos konszenzus: a türk nomád, a bolgár-török és a szeldzsuk elméletek egyaránt bizonyos nyelvészeti és történeti érvekre támaszkodnak, de a régészeti és írott források hiánya miatt a kérdés nyitott. A bolgár közösség besszarábiai betelepülésének időpontjai és létszámai szintén becsléseken alapulnak, mivel a korabeli összeírások nem mindig különítették el a bolgárokat más „dunai” telepesektől. A lipovánok, törökök és más kis csoportok esetében a források még töredékesebbek, és a mai népszámlálási kategóriák gyakran összemoshatják őket nagyobb csoportokkal.