Az európai integráció 2026-ban a kilenc tárgyalt állam mindennapi politikai, gazdasági és jogi valóságának része, ám ennek az együttműködésnek a természete, mélysége és jövője a második világháború óta folyamatos vita tárgya. Az európai integráció mérlege alfejezet célja, hogy mérleget vonjon: bemutassa, mit ért el az Európai Unió (EU), hol vannak intézményi, gazdasági és politikai korlátai, és miért nem tekinthető az integráció története egyetlen lineáris „előrehaladási” történetnek. A mérleghez hozzátartozik az is, hogy az EU-t különböző szereplők – nemzeti kormányok, brüsszeli intézmények, gazdasági szereplők, társadalmi csoportok, a tagállamok és a tagjelölt országok – eltérően értelmezik: van, aki a béke és a jólét garanciáját látja benne, más a nemzeti szuverenitás korlátozását, megint mások egy bürokratikus, demokratikus deficitben szenvedő konstrukciót.
Az EU jelenlegi intézményi szerkezete hosszú, fokozatos átalakulások eredménye, amelyek gyökerei az 1951-es Európai Szén- és Acélközösséghez (Montánunió) és az 1957-es római szerződésekhez nyúlnak vissza. A könyv korábbi fejezetei többször hangsúlyozták, hogy a második világháború utáni nyugat-európai politika egyik központi problémája az volt: hogyan lehet a kontinens államait úgy összekötni, hogy a világháborúk katasztrófája ne ismétlődhessen meg. Ezt a kérdést a nemzetállami szuverenitás és a közös intézmények közötti feszültség határozta meg. Az EU fő intézményei – az Európai Tanács, az Európai Unió Tanácsa (Miniszterek Tanácsa), az Európai Parlament, az Európai Bizottság, az Európai Unió Bírósága és az Európai Központi Bank – nem egy állandó, változatlan „alkotmányos” terv szerint jöttek létre, hanem szerződéses módosítások sorozatában: az Egységes Európai Okmány (1986), a Maastrichti Szerződés (1992), az Amszterdami Szerződés (1997), a Nizzai Szerződés (2001), a Lisszaboni Szerződés (2007, hatályba lépett 2009) és a későbbi technikai módosítások. A dokumentált tény az, hogy ezek a szerződések a tagállamok kormányközi megállapodásai voltak; az értelmezési vita arról szól, hogy az EU ettől vált-e „szupranacionális” entitássá, vagy továbbra is alapvetően a tagállamok közötti szerződéses együttműködés maradt.
Az intézményi mérleg egyik kulcskérdése a döntéshozatal kettős arca. A dokumentált tény szerint a legfontosabb stratégiai döntések az Európai Tanácsban, azaz a tagállamok állam- és kormányfőiből álló testületben születnek, alapvetően konszenzusos alapon. Az Európai Bizottság jogalkotási kezdeményezési jogköre és a Bíróság ítélkezési gyakorlata azonban jelentős szupranacionális elemeket visz a rendszerbe. Az Európai Parlament hatásköre a 20. század második felétől folyamatosan bővült: míg az 1979-es első közvetlen választások előtt konzultatív gyűlés volt, a Lisszaboni Szerződés után a rendes jogalkotási eljárásban társjogalkotóvá vált, és a Bizottság elnökének megválasztásában is szerepet kapott. A tudományos konszenzus szerint az EU institucionális rendszere sem nem föderális állam, sem nem hagyományos nemzetközi szervezet; a szakirodalomban gyakran használják rá a „politikai rendszer”, „többszintű kormányzás” vagy „kormányzás” kifejezést. Ugyanakkor vitatott értelmezés, hogy ez a rendszer mennyire demokratikus legitimációjú: egyes kutatók szerint az Európai Parlament erősödése és a nemzeti parlamentek bevonása alapvetően biztosítja a demokratikus kontrollt, mások szerint az Európai Tanács dominanciája és a Bizottság technokrata jellege továbbra is egyfajta „demokratikus deficitet” (democratic deficit) termel.
A mérleg szempontjából fontos az is, hogy a kilenc ország történetében az európai projekt eltérően csapódott le. Az Egyesült Királyság 1973-ban csatlakozott, de a csatlakozás körüli belpolitikai viták a brit európai identitás bizonytalanságát tükrözték, amely végül a 2016-os referendumhoz és a Brexithez vezetett (lásd Brexit és a jelenkor). Írország számára az EU-tagság 1973-tól részben a brit gazdasági függőségből való szabadulás eszköze volt, és az EU az 1998-as Good Friday Agreement utáni békefolyamat egyik keretét adta, bár a Brexit Észak-Írország kapcsán új érzékenységeket hozott felszínre. Franciaország a római szerződések egyik aláírójaként az integráció egyik motorja volt, de a 2005-ös európai alkotmányról szóló népszavazási elutasítás a francia társadalom euroszkeptikus fordulását jelezte. Németország a háború utáni politikai identitását erősen az európai integrációhoz kötötte; a 2020-as évek belpolitikai vitáiban azonban a nemzeti költségvetési és energiapolitikai érdekek egyre gyakrabban kerülnek feszültségbe a közös uniós célokkal. Svájc nem tagja az EU-nak, de bilaterális szerződések széles hálózata köti az unióhoz; ez a modell jól mutatja, hogy a piaci integráció mélysége és a formális tagság elválhat egymástól. Ausztria 1995-ben, Finnországgal és Svédországgal együtt csatlakozott, és 1999 óta az eurózóna tagja. Olaszország az alapítók közé tartozott, de a 2000-es évek államadósság-válságai folyamatosan próbára tették az eurórendszerrel való viszonyát. Spanyolország és Portugália 1986-ban csatlakoztak, és a csatlakozást a demokratikus átmenetük megerősítésének tekintették; a 2000-es évek gazdasági válságai azonban társadalmi feszültségeket és új politikai mozgalmakat hoztak (lásd Az európai integráció mérlege és a portugál királyság kialakulása–Portugália 1986–2026 portugál fejezetek).
A gazdasági integráció mérlegét nem lehet a növekedési statisztikák puszta összevetésére redukálni; az euró története azonban jól mutatja a közös valuta ígéreteit és belső feszültségeit. Az eurót 1999. január 1-jén vezették be könyvelési valutaként, majd 2002. január 1-jén vált készpénzvalutává tizenkét – 2026-ra húsz – tagállamban. A döntés dokumentált politikai kompromisszum volt: a német újraegyesítés utáni Európában a közös valutát részben a német gazdasági dominanciát ellensúlyozó, részben pedig a német újraegyesülést és a német politikát szorosabban Európához kötő eszköznek tekintették. A tény az, hogy az euró bevezetését a tagállamok költségvetési és inflációs mutatókra vonatkozó konvergenciafeltételekhez kötötték (a maastrichti kritériumok), azonban a valutaunió nem párosult teljes fiskális unióval, közös adópolitikával vagy közös eurókötvényekkel. Ez a feszültség a 2009–2010-es eurózóna-adósságválságban vált élesen láthatóvá: Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország és Ciprus szorult pénzügyi segélyre, és a válság során a hitelezők – elsősorban a német kormány és az Európai Központi Bank – megszorító intézkedésekhez kötötték a támogatást.
Az áldozatközpontú mérlegnél fontos elkülöníteni a makrogazdasági mutatókat és a társadalmi tapasztalatokat. A dokumentált adatok szerint a válság éveiben több dél-európai államban a munkanélküliség – különösen a fiataloké – drasztikusan emelkedett, a közszolgáltatásokból leépítések történtek, és a legszegényebb háztartások jövedelme csökkent. Ugyanakkor a statisztikai becslések és a különböző közgazdasági iskolák értelmezései között nincs konszenzus abban, hogy a megszorítások mennyiben voltak elkerülhetetlenek, vagy hogy a válságot elsősorban a tagállamok költségvetési fegyelmezetlensége, a globális pénzpiaci sokk vagy a valutaunió intézményi hiányosságai okozták. A vitatott értelmezések között szerepel az Európai Központi Bank szerepe: egyes elemzők szerint a 2012-es „whatever it takes” beavatkozás mentette meg az eurót, mások szerint a bank monetáris eszközei nem pótolták a fiskális és szociális uniót. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a válság alatt a hitelező országok – köztük Németország – kormányai úgy kommunikáltak az adós országokról, mintha azok felelőtlensége lett volna a válság kizárólagos oka; ez a narratíva kritikai elemzések szerint leegyszerűsítő és részben sztereotip, mert figyelmen kívül hagyja a magánadósság, a bankfelügyelet és a tőkepiaci mozgások szerepét.
A gazdasági unió mérlegének másik oldala a belső piac, amely a könyv témájában különösen fontos, hiszen a kilenc ország kereskedelmének jelentős része az EU-n belül bonyolódik. A dokumentált tény az, hogy a belső piac 1993-as hivatalos létrehozása után nagyobb szabadságot adott az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő mozgásának; ez a szabadság a 2004-es és későbbi keleti bővítések után a munkavállalói mobilitás új hullámát tette lehetővé. A mérleg azonban nem csak a GDP-növekedésről szól: a nyugat-európai országokban a belső piac és a kibővített unió munkaerő-piaci hatását különböző társadalmi osztályok eltérően élték meg. Az alacsony képzettségű és bizonytalan szerződésű dolgozók egy része a munkaerő-kínálat növekedését bércsökkenésként és a jóléti ellátások gyengüléseként érzékelte; mások éppen az EU-n belüli munkavállalói lehetőségeket használták ki. A szakirodalomban vitatott, hogy a 21. század elejének belső migrációja mennyiben okozott bérnyomást a fogadó országokban; az aggregált statisztikai becslések nem egységesek, és a hatás ágazatonként, régióként és képzettségi szintenként jelentősen eltér.
Fontos hangsúlyozni, hogy a gazdasági unióról szóló közbeszédben gyakran keverednek dokumentált tények, statisztikai becslések és emlékezetpolitikai elemek. A 2008-as pénzügyi válság, majd a 2010-es évek eurózóna-válsága, a 2020-as COVID–19 világjárvány és a 2022 utáni energiaár-sokk a jóléti államokról szóló vitákat (lásd A jóléti állam és az európai szociális modell) és a gazdasági integráció politikai elfogadottságát is átalakította. A tényekhez tartozik, hogy a világjárvány idején az EU először hozott létre közös adósságot a NextGenerationEU helyreállítási alappal; ez az értelmezés fókuszában sokak szerint fordulópont, de az, hogy ez valódi fiskális unióhoz vezet-e, 2026-ban nyitott kérdés.
Az EU bővítéseinek története a könyv regionális logikájához szorosan kapcsolódik. Az alapító hat állam – Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg – 1957-ben egy kisebb, viszonylag homogén gazdasági-gazdaságpolitikai tömböt alkotott. Az 1973-as első bővítés az Egyesült Királyság, Írország és Dánia csatlakozásával a közösséget a Brit-szigetek felé nyitotta; az 1981-es görög, majd az 1986-os spanyol és portugál csatlakozás a dél-európai diktatúrák bukása utáni demokrácia megszilárdítását szolgálta, és egyben a mezőgazdasági és kohéziós politikák súlyát növelte. Az 1995-ös osztrák, svéd és finn bővítés a semlegesek és a fejlett jóléti államok csatlakozását hozta, a 2004-es, 2007-es és 2013-as bővítések pedig a kelet-közép-európai posztkommunista országokat kapcsolták be. Mindezek a folyamatok összhangban vannak a könyv azon megállapításával, hogy a 20. század második felének nyugat-európai demokráciái a gazdasági nyitást és a politikai stabilitást egymással összekapcsolódó célnak tekintették (lásd A háború utáni demokráciák és a jóléti állam).
A bővítések mérlege azonban nem egyirányú sikersztori. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a 2004 utáni bővítés jelentős munkaerő-vándorlást hozott a balti és kelet-közép-európai országokból nyugat felé, ami a fogadó országokban részben gazdasági növekedést támogatott, részben társadalmi feszültségeket keltett. Az EU kohéziós politikája több száz milliárd eurót juttatott a kevésbé fejlett régióknak, de a strukturális alapok hatékonyságáról nincs egyértelmű szakmai konszenzus: egyes statisztikai elemzések pozitív növekedési hatást mutatnak, mások szerint a felzárkózás lassú és a támogatások helyi korrupciós kockázatot hordoznak. A régi tagállamok számára a bővítések egyúttal az intézményi döntéshozatal bonyolódását is hozták; a Lisszaboni Szerződés többségi szavazási rendszere a hatékonyságot próbálta növelni, de a döntési folyamatok lassúsága és a sokszereplős alkufolyamatok továbbra is kritizálhatók.
A mélység kérdése különösen a Brexit kapcsán ütközik ki. Az Egyesült Királyság kilépése 2020. január 31-én lépett hatályba, miután a 2016. június 23-i népszavazáson a szavazók 51,9%-a a kilépésre adta le voksát (ez a dokumentált választási statisztika; a szavazók társadalmi összetételére vonatkozó utólagos elemzések becslések, és nem fedik le a teljes szavazóközönséget). A Brexitről szóló értelmezési viták rendkívül élesek: a kilépést támogatók a nemzeti szuverenitás visszaszerzését és a bevándorlás ellenőrzését emelték ki, az ellenzők a gazdasági károkat, a brit társadalom megosztottságát és az észak-ír helyzet bizonytalanságát. A tény az, hogy a kilépés után az Egyesült Királyság és az EU között átfogó kereskedelmi és együttműködési megállapodás született, amely vámmentességet biztosít az árukra, de nem terjed ki a szolgáltatások szabad áramlására, és új ellenőrzési réteget hozott az élelmiszer- és állategészségügyi termékeknél. A gazdasági hatásokra vonatkozó becslések eltérőek; a hivatalos brit statisztikai becslések és független elemzések a kereskedelem lassulását, a beruházások visszaesését és a munkavállalói mobilitás csökkenését mutatják, de a pontos oksági hatást nehéz elkülöníteni a világjárvány és a globális energiaár-sokk hatásaitól. Tény az is, hogy Észak-Írország különleges státuszt kapott, amely szerint az észak-ír áruk továbbra is hozzáférnek az EU belső piacához, de ez belső alkotmányos feszültséget teremt a szigeten belül; a dokumentált politikai vita 2026-ban is élő (lásd Írország függetlensége és a Troubles és Brexit és a jelenkor).
A Brexit további jelentősége, hogy az integráció mélységének korlátjára mutat rá: az a tagállam, amelyik nem akart a többsebességes Európa „magjához” tartozni, végül kilépett. Ezzel párhuzamosan az eurózónán kívül maradt tagállamok – köztük az 1995-ben csatlakozott Svédország, illetve Dánia, valamint a keleti tagállamok egy része – fenntartják a nemzeti valutájukat, míg a schengeni övezet sem esik egybe az EU tagságával: Írország nem tag a schengeni térségben, Svájc viszont társult tagként részt vesz benne. Ez a változó geometriájú Európa képe fontos korrekciós szempont a könyv régiófelfogásához: a kilenc nyugat-európai állam közül 2026-ban az Egyesült Királyság és Svájc nem az EU tagja, és az európai integráció éppen ezért nem azonos a nyugat-európai régiónak a közös intézményekbe való automatikus betagozódásával.
Az EU 2026-os önértelmezésében a demokrácia, a jogállam és az alapjogok központi értékek, de ezeknek az érvényesítése a tagállamokkal szemben a 2010-es évektől folyamatos politikai válságok forrása. A dokumentált tény az, hogy az EU szerződései tartalmazzák az értékrendi cikkeket, és a Lisszaboni Szerződés óta létezik a jogállamisági eljárás, amelyet először Lengyelországgal, majd Magyarországgal szemben indítottak el. Ebben a vitában a tagállami kormányok és az uniós intézmények közötti hatalmi konfliktusról van szó, és a tudományos konszenzus szerint a jogállamiság uniós védelme intézményileg gyenge, mert a szankciókhoz gyakorlatilag egyhangúság kellene. Az értelmezési viták itt rendkívül élesek: az érintett kormányok sorozatosan „brüsszeli beavatkozásnak” minősítik az eljárást, míg az Európai Parlament és egyes civil szervezetek a szélesebb mérce alkalmazását követelik. A könyv témája szempontjából fontos, hogy a jogállamisági válság elsősorban a 2004 utáni bővítés államait érinti, ami arra utal, hogy a keleti bővítés demokratikus konszolidációja nem volt olyan egyenletes, mint ahogy a 2000-es évek eufóriája feltételezte.
A mérleghez hozzátartozik, hogy az EU belső politikai vitái a 2020-as években egyre inkább összefonódnak a migráció és a menekültügy témájával. A 2015-ös menekültválság idején a menedékkérők elosztására vonatkozó kvótarendszer több tagállam – köztük a visegrádi országok – nyílt ellenállásába ütközött, ami az EU döntéshozatali képességének korlátját jelezte. A migrációról szóló diskurzusban erősen keverednek dokumentált statisztikai tények – például a menedékkérelmek száma, a migránsok származási országai, a befogadási arányok – és emlékezetpolitikai vagy morális pánikkeltő elemek. A mérleg szempontjából fontos, hogy a migrációs politika évtizedek óta a tagállami hatáskörök és a közös uniós normák küzdelmének terepe; a 2024 után elfogadott menekültügyi paktum – amennyiben forrás hitelesítette – a gyakorlatban a szolidaritási mechanizmus gyengülését és a határellenőrzés erősödését jelenti, de ez utóbbiak 2026-os gyakorlati megvalósulása még értékelhető vitatott.
A demokrácia és a jogállam kérdése összekapcsolódik a populizmus jelenségével, amely részben az EU-val szembeni ellenállásban nyilvánul meg. A szakirodalom megkülönbözteti az euroszkepticizmus különböző típusait: a baloldali euroszkepticizmus a megszorítások és a piaci liberális politikák ellen irányul, a jobboldali euroszkepticizmus a nemzeti identitás és a bevándorlás-szabályozás felől kritizál, és létezik a „puha” euroszkepticizmus is, amely nem a kilépést, hanem a reformot célozza. A nyugat-európai államok közül a 2010-es években a Nemzeti Front/RN Franciaországban, a Lega és az Öt Csillag Olaszországban, a Vox Spanyolországban, a Chega Portugáliában, a Brexitpárt/Reform UK az Egyesült Királyságban, illetve az AfD Németországban mind jelentős választási eredményeket ért el; az uniós ügyekkel kapcsolatos álláspontjaik azonban nem alkotnak egységes „populista internacionalét”, mert a nemzeti érdekek és stílusok eltérőek. A mérleg szempontjából a dokumentált tény az, hogy ezek a pártok az EU intézményeit gyakran antidemokratikus bürokráciaként ábrázolják, míg a másik oldal szerint ők maguk a liberális demokráciát kívánják lebontani. Az ilyen vitákban a forráskritika azt követeli, hogy ne mossuk egybe a pártok programját a választói bázis minden tagjának motivációjával.
Az európai integráció mérlegéhez rendelkezésre álló források rendkívül gazdagok, de éppen ezért a forráskritika fokozottan fontos. A szerződések, az uniós intézmények hivatalos dokumentumai, az Európai Bíróság ítéletei, a tagállami parlamentek vitái és a statisztikai hivatalok adatai elsődleges források. A gazdasági hatások és a társadalmi attitűdök esetében az Eurobarométer-felmérések és a nemzeti statisztikai hivatalok adatai elsődleges, de módszertanilag bizonytalan források; a mintavételi hibák, a kérdésfeltevés hatása és a válaszadási hajlandóság mind befolyásolják az eredményeket. A szakirodalmi állítások esetén fontos megkülönböztetni a jogi elemzést a politikatudományi elemzéstől, a közgazdasági modelleket és a történeti rekonstrukciót. A tudományos konszenzus szilárd abban, hogy az EU intézményei sui generis, azaz egyedi jellegűek, de nincs konszenzus arról, hogy ez a rendszer mennyire stabil, mennyire demokratikus és merre fejlődjön. A 2022 utáni energiaválság és a 2024–2026-os uniós döntések értékelése során a szakirodalom még formálódik; ilyenkor a mérlegre vonatkozó állítások csak feltételesen, attribúcióval fogalmazhatók meg. A Brexit gazdasági hatásaira vonatkozó számoknál különösen szükséges jelezni, hogy a becslések modellfüggők és a hivatalos statisztikai kiadványok által közölt pontosság mögött komoly bizonytalanságok vannak.