Az Olaj, víz és a rentier állam tematikus fejezet a természeti erőforrások – elsősorban a szénhidrogének – gazdasági, társadalmi és környezeti hatásait vizsgálja. Az első alfejezet az olaj és a földgáz gazdaságtanát tekinti át. A korábbi országfejezetekben – például Szaúd-Arábia (Olaj, jóléti állam és a rentier gazdaság), Irak (A brit mandátum és a királyság, Öbölháború, szankciók és 2003), Irán (A Pahlavi állam, Mohammad Reza sah és a fehér forradalom) és Türkmenisztán (Berdimuhamedov és a gazdaság) – az olaj- és gázbevételek államformáló szerepe többször felbukkant. Most a közös gazdasági logikát, a világpiaci intézményeket és a nyersanyagfüggőség vitatott következményeit mutatjuk be összehasonlító keretben. A Szent helyek és valláspolitika után ez a fejezet a vallási terekről a gazdasági erőforrásokra vált: a kérdés az, hogyan alakult a kőolaj és a földgáz kitermelése, milyen piaci struktúrák jöttek létre, és miért beszélünk egyes esetekben nyersanyag-árokról.
Az ókori Közel-Keleten a bitument és a naftát már ismerték és használták – Mezopotámiában építőanyagként, a Kaszpi-tenger környékén, Baku térségében pedig gyógyító és tüzelőanyagként –, de a modern olajipar csak a 19. század közepén indult, először a Kaszpi-térségben és az amerikai Pennsylvaniában. A közel-keleti olajmezők szisztematikus feltárása a 20. század elején kezdődött, szorosan összefonódva a birodalmi és gyarmati érdekekkel.
Az első jelentős közel-keleti olajfelfedezés 1908-ban történt Iránban, Maszdzsed-Szolejmánnál. A brit William Knox D’Arcy 1901-ben kapott koncessziót a perzsa sah kormányától; a kutatás után a kitermelés jogát az 1909-ben alapított Anglo-Persian Oil Company (APOC) vitte tovább. A brit admiralitás 1911-es döntése – amely a hadiflottát szénről olajra állította át – stratégiai érdekké tette a perzsa olajat, és az állam részesedést szerzett a társaságban. Ez a lépés dokumentált, de a koncesszió feltételei és a bevételek könyvelése a későbbi iráni nacionalista kritika szerint aránytalanul kedveztek a brit félnek; a vita az 1950-es években az olajállamosítási krízishez vezetett (lásd A Pahlavi állam).
Irakban 1927-ben, Kirkuk mellett (Baba Gurgur) találtak nagy mennyiségű olajat. A kitermelést az Iraq Petroleum Company (IPC) végezte, amelynek gyökerei a török–német vasúti koncessziókig nyúltak vissza, és amelyben brit, francia, holland és amerikai érdekeltségek osztoztak. Az 1928-as Red Line Agreement – egy titkos felosztási megállapodás – a volt Oszmán Birodalom területének olajjogait jelölte ki a nagy társaságok között; ez a gyarmati határmegvonás és a gazdasági befolyás összefonódásának egyik legtisztább példája. Az iraki koncessziós rendszerben a helyi állam bevételei kezdetben alacsonyak voltak, és a termelés szinte teljes egészében a világpiacra irányult.
Az Arab-félsziget keleti partvidékén Bahreinben 1932-ben, Kuvaitban 1938-ban (Burgan mező), Szaúd-Arábiában pedig 1938-ban (Dammám 7. számú kút) indult meg a kereskedelmi kitermelés. Szaúd-Arábiában az amerikai Standard Oil of California (SOCAL) 1933-ban kapott koncessziót, majd a Texaco, az Exxon és a Mobil is beszállt; a konzorcium később Aramco néven vált ismertté. A koncessziós szerződések hosszú távra szóltak, a helyi uralkodók royalty-t (járadékot) kaptak, de a döntések a társaságok kezében maradtak. A helyi lakosság nagy része nem részesült közvetlenül a jövedelemből, és a kitermelés munkaerőigényét részben külföldi munkásokkal elégítették ki – ez a mintázat a későbbi munkaerő-migráció alapjává vált (lásd Rentier államok és munkaerő-migráció).
A második világháború idején a perzsa-öbölbeli olaj stratégiai jelentősége megnőtt: a szövetségesek ellátása, a szovjet hadsereg üzemanyaga és a Földközi-tenger keleti medencéjének hajózási útvonalai mind a kitermelés növelését követelték. Az amerikai befolyás a háború után vált meghatározóvá, részben a brit pozíciók fokozatos átvétele révén. A koncessziós korszakot a későbbi termelői nacionalizmusok – Iránban, Irakban, majd az OPEC-tagországokban – úgy értékelték, mint a birodalmi függés gazdasági formáját; ezt az értelmezést a nemzetközi olajtársaságok és több nyugati történész vitatja, hangsúlyozva a technológiai transzfert és az infrastruktúra kiépítését.
A második világháború utáni évtizedekben a világ olajpiacát a „hét nővér” (Seven Sisters) – öt amerikai, egy brit és egy brit-holland nagyvállalat – uralta. A termelő országokban nőtt az elégedetlenség, mert a kitermelésből származó profit nagy része a társaságoknál maradt, és a hivatalos elszámolóár (posted price) alacsony volt. Az 1950-es években a bevételmegosztás fokozatosan javult: Szaúd-Arábia 1950-ben 50:50 arányú profitmegosztást ért el az Aramcóval, és ezt a modellt más országok is követték. Az 50:50-es elv azonban nem adott beleszólást a termelési döntésekbe.
Az 1951-es iráni olajállamosítás – Mohammad Moszaddegh miniszterelnök kormányának döntése az Anglo-Iranian Oil Company államosításáról – rövid időre radikális alternatívát mutatott, de a nemzetközi bojkott és az 1953-as, CIA és MI6 által támogatott puccs visszafordította. Az eseményt az iráni történetírás a nemzeti szuverenitás hősi kísérleteként, a brit–amerikai történetírás egy része a hidegháborús beavatkozás példájaként tárgyalja; a két értelmezés vitája máig él. A puccs után a konzorciumos megoldás visszaállította a külföldi szerepvállalást, de a termelői nacionalizmus igénye nem tűnt el.
Az 1970-es évek elején a világpiaci feltételek megváltoztak: a gyors gazdasági növekedés növelte a keresletet, az amerikai kitermelés növekedési üteme lelassult, és a termelő országok tárgyalási pozíciója erősödött. 1970 és 1973 között az OPEC-tagok fokozatosan államosították vagy részesedéssé alakították a koncessziókat: Irak 1972-ben az IPC államosítását hajtotta végre, Irán 1973-ban a konzorciumot állami irányítás alá vonta, Kuvait 1975-ben, Szaúd-Arábia pedig fokozatosan vásárolta meg az Aramco részvényeit (a teljes államosítás 1980-ban zárult le). A „részvételi szerződés” (participation) és a teljes államosítás közötti választás az egyes országok politikai berendezkedésétől függött; a folyamat nem volt egységes.
Az 1973. október 6-án kitört jom kippuri háború (arab–izraeli háború) nyomán az Arab Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OAPEC) – amely 1968-ban alakult, és nem azonos az OPEC-kel – 1973. október 17-én termeléscsökkentést és havi 5%-os további csökkentést jelentett be, majd embargót vezetett be az Egyesült Államok, Hollandia, Portugália, Dél-Afrika és más, Izraelt támogató országok ellen. Az embargó 1974 márciusában ért véget, de a termelési korlátozások és az áremelések hatása tartós maradt.
A hivatalos hordónkénti ár (posted price) 1973 januárjában körülbelül 3 USD volt; 1974 januárjára 12 USD körülire emelkedett. A piaci (spot) árak ennél magasabbak is lehettek, és az egyes forrásokban a pontos értékek kissé eltérnek. A négyszeres áremelkedés iránya azonban dokumentált, és a BP, az EIA és az OPEC statisztikái egybehangzóan nagy kínálati sokkot mutatnak. A válság a fogyasztó országokban recessziót, inflációt, energiahiányt, benzinhiányt, jegyrendszert és autómentes napokat idézett elő. A fogyasztó országok válasza 1974-ben a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) létrehozása, stratégiai készletek kialakítása és energiahatékonysági programok indítása volt.
Az embargó politikai üzenete világos volt: a termelő arab országok a palesztin kérdést és az Izraellel szembeni politikát összekapcsolták az olajpiaccal. A lépés azonban nem minden arab országra terjedt ki, és nem minden OPEC-tag vett részt benne; az arab–izraeli konfliktus és az energiapiac összekapcsolása a mai napig vitatott értelmezési keret (lásd Az arab–izraeli konfliktus). A termelő országokban a bevételek hirtelen megnőttek, elindítva a nagy állami beruházásokat és jóléti programokat, ugyanakkor a gazdasági diverzifikáció hiányát is. A „petrodollárok” újrahasznosítása a nemzetközi bankrendszeren keresztül a fejlődő országok eladósodásához is hozzájárult, ami a későbbi adósságválságok egyik előzménye lett.
Az 1979-es olajválság kiváltó oka nem egyetlen politikai döntés, hanem egy forradalom és egy háború volt. Az 1978 végén kezdődő iráni forradalom sztrájkokkal bénította meg az iráni olajipart. A termelés a korábbi napi körülbelül 6 millió hordóról 1979 elején napi 1,5–2 millió hordóra esett vissza (a becslések eltérnek); az iráni olajkivitel ideiglenesen leállt. A világpiacon pánikszerű felvásárlás indult, és az árak újra megugrottak: a hivatalos ár hordónként 13 USD-ról 1979 végére 30–40 USD-ra emelkedett, a spot piacokon pedig 40 USD feletti jegyzések is kialakultak. Az 1980-ban kitört iraki–iráni háború tovább szűkítette a kínálatot, és az árak az 1980-as évek elején magasak maradtak.
Az 1979-es válság abban is különbözött az 1973-astól, hogy az OPEC tagjai nem tudták teljesen pótolni a kieső iráni termelést, részben technikai, részben politikai okokból. A fogyasztó országokban újabb recesszió, infláció és munkanélküliség alakult ki, de a korábbi válság tanulságai nyomán a takarékossági intézkedések, az alternatív energiaforrások és a stratégiai készletek mérsékelték a sokkot. Az 1980-as évek közepére a kereslet csökkent, az új termelők – az Északi-tenger, Alaszka, Mexikó – növelték a kínálatot, és 1986-ban az árak összeomlottak, hordónként 10 USD alá esve. Ez a termelő országokban költségvetési válsághoz, eladósodáshoz és a jóléti kiadások visszafogásához vezetett, és megmutatta a nyersanyagfüggőség kockázatát.
A „nyersanyag-átok” (resource curse) fogalma azt a megfigyelést írja le, hogy a nagy természeti erőforrás-bevételekkel rendelkező országok gyakran alacsonyabb gazdasági növekedést, gyengébb intézményeket, nagyobb korrupciót és magasabb konfliktusveszélyt mutatnak, mint a hasonló jövedelmű, erőforrásban szegényebb országok. A jelenséget már az 1980-as években leírták, de a szisztematikus kutatás az 1990-es években indult Richard Auty 1993-as és Jeffrey Sachs–Andrew Warner 1995-ös munkáival. A szerzők ökonometriai vizsgálatai szerint a természeti erőforrás-export aránya és a növekedési ütem között negatív összefüggés mutatható ki; a könyv ezeket a hivatkozásokat másodlagos szakirodalomként idézi, nem közvetlenül ellenőrzött forrásként.
A nyersanyag-átok mechanizmusai között a leggyakrabban említik:
A rentier állam fogalma ezt a bevételi szerkezetet helyezi középpontba: az ilyen állam bevételei túlnyomóan külső járadékból (olajjáradék) származnak, nem adókból. A fogalmat Hossein Mahdavy 1970-es és Giacomo Luciani 1987-es munkái nyomán használja a szakirodalom. A Perzsa-öböl országaiban, Líbiában, Algériában és részben Irakban ez a bevételi szerkezet figyelhető meg; a részletes kifejtés a Rentier államok és munkaerő-migráció alfejezetben következik. Itt elég annyit rögzíteni, hogy a rentier állam elmélet szerint az ilyen államok kevésbé kényszerülnek a társadalommal való tárgyalásra, mert nem függnek az adófizetőktől, és ez a politikai rendszer sajátos, gyakran autoriter formáját erősíti.
A nyersanyag-átok fogalma azonban vitatott, és a könyv ezt a vitát nem dönti el. Egyes kutatók szerint az intézmények minősége a döntő: Norvégia, Kanada vagy Botswana példája azt mutatja, hogy a természeti erőforrás-bevételek nem automatikusan vezetnek átokhoz. A közel-keleti esetekben a gyarmati örökség, a mesterséges határok, a regionális konfliktusok és a gyenge intézmények együttesen alakították a kimenetet. A „nyersanyag-átok” tehát elemzési keret, nem tény; a könyv bemutatja az érveket pro és kontra, és felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenség országonként és korszakonként eltérően jelentkezik.
A földgáz sokáig az olajkitermelés mellékterméke volt, és nagy részét a levegőbe fáklyázták – ez a pazarlás a 20. század közepén a Perzsa-öbölben és a Kaszpi-térségben is jellemző volt. A földgáz piaca sokáig regionális maradt, mert a szállítás vezetékfüggő, és a cseppfolyósítás technológiája csak lassan terjedt. Az 1960-as évektől a cseppfolyósított földgáz (liquefied natural gas, LNG) lehetővé tette a tengeri szállítást; az első nagyobb LNG-exportáló Algéria volt, később Katar vált a legnagyobb szereplővé. A gáz árképzése hosszú távú szerződésekhez kötött, gyakran olajindexált, ami a fogyasztókkal való viták forrása.
A Közel-Keleten és a Kaszpi-térségben a jelentős gázkészletek Iránban, Katarban, Szaúd-Arábiában, az Egyesült Arab Emírségekben és Türkmenisztánban találhatók. A regionális vezetékek – például az Irán–Törökország vezeték, a Transz-Anatóliai Gázvezeték (TANAP), a Türkmenisztán–Kína gázvezeték – a tranzitpolitika és a geopolitikai függés új formáit hozták létre. Törökország tranzit szerepe az európai ellátásban megnőtt, különösen a 2022-es orosz invázió után, amikor az európai LNG-kereslet hirtelen emelkedett, és a közel-keleti, afrikai és amerikai exportőrök jelentősége nőtt. A 2020-as évek gázpiaci átrendeződése azonban jelenkori folyamat, amelynek adatai a könyv lezárásakor (2026) még előzetesek; a részletes elemzés a Klímaválság és energiaátmenet alfejezetben következik.
A gáz és az olaj eltérő piaci logikája fontos: az olaj viszonylag homogén, világpiaci árú és könnyen szállítható; a gáz regionális piacokra tagolódik, hosszú távú szerződésekkel, tranzitkockázatokkal és eltérő árindexekkel (például az amerikai Henry Hub, az európai TTF és a távol-keleti Japan/Korea Marker). A gázflaring (fáklyázás) továbbra is jelentős környezeti és gazdasági pazarlás, amely a 2020-as években is zajlik, bár a technológiai fejlődés és a szabályozás csökkentheti. A földgáz szerepe a 21. században nő, de a klímaváltozás miatt az energiaátmenet kihívásai a Klímaválság és energiaátmenet alfejezetben kerülnek tárgyalásra.
Az olaj- és gázpiaci adatok forrásai elsősorban a BP Statistical Review of World Energy, az OPEC Annual Statistical Bulletin, az amerikai Energy Information Administration (EIA) és a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) kiadványai, valamint a kitermelő országok nemzeti statisztikai hivatalai. Ezek az adatok eltérhetnek a definícióktól (kitermelés, kínálat, készletek) és a politikai érdekektől függően. A 2025–2026-os adatok előzetesek, és a könyv lezárásakor még módosulhatnak; a szövegben közölt árak és termelési számok a leggyakrabban használt becsléseket tükrözik, de a pontos értékek forrásonként kissé eltérhetnek.
Az 1973-as és 1979-es árváltozások számszerű értékei a forrásokban nem egységesek: a hivatalos ár, a spot ár és az átlagos realizált ár között jelentős különbségek lehetnek. A könyv a hivatalos árat és a piaci árat is jelzi, és a bizonytalanságot explicit módon közli. Az 1973-as embargó hatásának mértéke a gazdaságtörténeti viták tárgya: egyes elemzések szerint a recesszió elsősorban a kínálati sokkból, mások szerint a monetáris politika hibáiból fakadt. A könyv ezt a vitát nem dönti el.
A nyersanyag-átok elméleti vita, nem tény; a könyv bemutatja az érveket pro és kontra. A rentier állam fogalma szintén elemzési keret, nem leíró kategória. A koncessziós szerződések egyes részletei (bevételek, adók, titkos záradékok) a levéltárakban hiányosak vagy vitatottak; a termelő országok hivatalos statisztikái néha túlbecslik a készleteket vagy alulbecslik a flaringet. A földgázpiac regionális árindexei eltérőek; a könyv a regionális logikát emeli ki, nem egyetlen világpiaci árat.